Kicsi reklám magamnak...Csak azért teszem fel ezt a három fejezetet a regényemből, hogy lássam a visszajelzéseket.
Köszönöm a megtekintést :)
-Azt hiszem elvesztettem az agysejtjeim felét. – mondtam kábultan. A matek sosem volt az erősségem, főleg a geometria része nem ment. Számolni tudtam, így az egyenletekkel például nem volt gondom. Szerettem számolni. De annál, hogy hogyan számoljam ki egy vasgolyó térfogatát, amit bedobtak egy vízzel töltött gömbbe,… na ott nálam megállt a tudomány.
-Miért? Szerintem teljesen érthető az egész. Persze, te azért nem fogod, hogy miről is van szó, mert állandóan csak írogatsz meg rajzolgatsz. Ha a pasikon járna az eszed, mint nekem, figyelnél a matekórákon. Mr. Roberts olyan édesen magyaráz. – felelte Vanessa ábrándozó tekintettel.
Ja, gondolhattam volna. Vanessát nem a matek érdekli ilyen nagyon, hanem elvarázsolta az újdonsült matektanárunk, Mr. Roberts kisfiús mosolya. Nem mondanám, hogy nem jóképű pasi, mert nagyon is az, de valahogy nem tud érdekelni. Tanár, vagyis tabu. Ábrándozni is felesleges róla, de ezt mondhatom Vanessának. Úgyis nemsokára jön valaki más, akkor meg már ő fogja érdekelni Nessát. Mindig jön valaki új, és akkor a legjobb barátnőm mindig átvált arra a srácra. Általában ilyenkor elbűvöli őket és járnak is egy ideig az új „áldozattal”, de Nessa sosem ragad le egyvalakinél túl hosszú időre. Ő már csak ilyen.
-Hú, a Gaz Csábító újra behálózna valakit, ha az a Valaki nem lenne tabu. Jut eszembe, mi történt Pete-tel? – Ő volt Nessa előző rajongásának tárgya. Nem emlékszem rá, hogy szakítottak volna.
-Dobtam tegnap este a Domino’s-ban. Valahogy ráuntam. Először tetszett, hogy verseket írt nekem, de ezek az irományok mostanra kezdtek nyáltól csöpögni. Szörnyűek voltak, ezért dobtam.
Felvontam a szemöldökömet. Csak ezért szakítani valakivel? Bár Vanessáról beszélünk. Egyszer azért rúgott ki egy fiút, mert nárciszt vett neki ajándékba, ő meg allergiás a nárciszra. De istenkém, szegény fiú honnan tudhatta volna?!
-Örülj, hogy valaki ír neked verseket. Tökmindegy, hogy milyenek, de neked írta őket. Szép gesztus.
Vanessa a szemét forgatta. – Hé, Essie, megadom a számát, ha szeretnéd. Megvigasztalhatnád szegényt. Fogadni mernék rá, hogy egy sötét szobában ücsörög, zokog, és extra szomorú verseket írogat. – Vanessa lebigyesztette ajkát, és szipogott. Úgy tett, mintha sírna.
-Olyan érzéketlen vagy. – mondtam. – Amúgy nem kell Pete. – Rápillantottam a lila pántos karórámra. – Mennem kell, mindjárt kezdődik az órám. – Szavaimat nyomatékosította a megszólaló jelzőcsengő.
-Ja, nekem is. Szióka. – köszönt el Nessa, és dobott egy puszit.
Rámosolyogtam, befordultam a folyosón, és a 107-es terem felé vettem az irányt.
És akkor megint éreztem. Melegség áradt szét bennem, és húzott a másik irányba. Mintha valaki vagy valami hívott volna. Ma ez már nem az első volt, de ilyen erősen még nem éreztem. Ösztönösen abba az irányba fordultam. Nem láttam semmit. Elindultam. Vagyis nem is én, hanem a lábaim. Szinte maguktól mozogtak.
Nem! Megálltam. Ez őrültség, órára kell mennem. Nincs ott semmi. Azt hiszem, kezdek bedilizni. Valószínűleg megártott a matekóra.
Megráztam a fejem, megfordultam, és elsiettem irodalomórára.
Egész délelőtt figyeltem. Figyeltem ahogy jár, ahogy cseveg a barátnőjével, ahogy nevet. Teljesen átlagosnak tűnt. Semmi szokatlant nem vettem észre.
Úgy tudtam, hogy ez, az irodalom lesz az utolsó órája, de már nem számítottam semmire.
Gondoltam maradok becsöngőig, hogy Chance ne foghassa rám, hogy ellógtam a délelőtti műszakom végét. Mr. Tökély. Haha. Még viccnek is rossz.
Fel akartam hívni Job-ot, hogy megmondjam neki, hogy szerintem rosszul nyomozta le, és nem is ő az a lány. Már elővettem a telefont, éppen meg akartam nyomni Job gyorshívóját, amikor a lány megfordult. Megfordult, és elindult. Egyenesen Felém.
Megtett néhány lépést, mintha nem is lenne tudatában annak, hogy mit csinál. Aztán hirtelen megtorpant. Néhány másodperccel később megrázta a fejét, visszafordult, és elment.
Én meg csak álltam ott ledermedve, még mindig a mobilomat szorongatva. Tehát mégis érezte. Lehet, hogy egész délelőtt érezte, de nem vett róla tudomást, vagy csak most, amikor már elég közel voltam hozzá. Hát mégis ő az. Mert ha nem ő lenne, miért akart volna elindulni a folyosó másik irányába néhány másodperccel becsöngetés előtt? Semmi logika nem lenne benne. Akkor talán még van reményünk.
Nem is láthatott, hiszen nem tudta, hogy mit kéne látnia. De azt kívántam, hogy lásson.
Mi? Mi volt ez? Úgy látszik nem vagyok egészen magamnál. Azt kívántam, hogy lásson? Milyen nyálas duma ez? Hiszen nem is tetszik. Nem is szabad tetszenie. Valószínű, hogy úgysem lenne értelme.
Miért gondolkodom ezen? Biztos begolyóztam a sulitól.
Épp elraktam a telefont, amikor megláttam. Láttam a szemem sarkából a folyosó másik végén, ott ahol a lány befordult. Láttam egy lángcsóvát. Biztos, hogy láttam.
A gondolataim abban a pillantban értelmet nyertek, amikor a folyosó másik vége felől megéreztem a szagot. A kén, az égett hús, a kín, a gyötrelem és a kárhozat szagát. A Pokol szagát.
A francba! Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan reagálnak. Azt hittem, vagyis azt hittük még vacillálnak, hogy melyiket küldjék a lány nyakára. Ők ilyenek, végtelenül kicsinyesek. Ezek szerint rosszul gondoltuk. Mármint a vacillálás részt.
Gyorsan előkaptam a telefont, és küldtem egy sms-t Job-nak, hogy helyzet van. Imádkoztam, hogy az a szemét addig ne érezze meg a szagomat.
Előbújtam rejtekemből, a páfrány mögül. Nem kellett volna rejtőzködnöm, hiszen nem láthatnak meg, de azért biztonságérzetet nyújtott.
Imáim nem hallgattattak meg, mert ő már várt rám. Fekete haj, majdnem ugyanolyan fekete szemek, gonosz vigyor. Remélem egyszer letörölhetem.
Ismertem ezt a gőgös, önelégült arcot. Persze, hogy őt küldték.
A fejhez tartozó test izmos volt és nagydarab, ugyanazt a ruhát viselte, mint legutóbbi találkozásunkkor: hosszú fekete bőrkabát, sötétszürke póló, fekete farmer és csizma. Ezt megjegyzem. Lehet, hogy egyszer, vagy akár most is, beszólhatok érte, hogy mindig ugyanazt a szettet hordja. Úgysem venné magára, de azért jól esne. Közelebb mentem hozzá, és megszólítottam:
-Dorian. – szűrtem a fogaim között.
Nem nagyon tudtam odafigyelni irodalmon. Egész órán bennem volt az a fura, meleg érzés. Próbáltam nem figyelni rá, ezért elkezdtem rajzolgatni.
Szárnyak, hófehérek. Egy Angyalé. Haja vörösesbarna, szeme égszínkék, csillogó, mint két gyémánt. Sosem láttam még ilyen jóképű férfit.
Lélegzetvisszafojtva meredtem a fekete-fehér rajzomra. Nem volt vörösesbarna haj, nem volt gyémántként csillogó kék szempár. Csak grafitceruzával rajzolt szürke kép. Egyszerűen tökéletes volt.
Hogy lett ilyen gyorsan kész?
Rápillantottam a karórámra. Egy óra volt, azaz körülbelül öt perce kezdtem el rajzolni. Nem értem. Mintha valami transzban lettem volna, és gyorsan egy tökéletes képet alkottam volna. Különös.
Mindenestre nagyon tetszett a rajzolt angyal, ezért gondosan becsúsztattam a lapot táskámban lévő fehér mappámba. Gondoltam, majd otthon kiszínezem.
Felnéztem. Mrs. Bell nem vette észre, hogy a táskámban turkálok, mert teljesen lekötötte a próbálkozás, hogy minél drámaibban olvassa fel Shakespeare Rómeójának halálát.
Gyorsan becipzároztam a táskámat, és elhelyezkedtem a padban. Próbáltam figyelni, mert a Rómeó és Júlia az egyik kedvencem, de nem ment.
A furcsa melegségre figyeltem. Mi lehet ez? Lehet, hogy valami bajom van?
Amíg a lehetséges betegségeket vettem sorra, az érzés egyre égetőbb lett, szó szerint. Mintha elkezdtek volna belülről égetni. Biztos lázam van. Talán ez influenza. Nem-nem, nem hiszem, hogy még van influenza elvégre március vége van. Akkor mi lehet ez?
Még kellemetlenebbé vált a dolog. Mostmár tényleg égtem belül. Felvettem a füzetem az asztalról, és elkezdtem legyezni magam. Cseppet sem enyhítette a pokoli érzést.
Izzadtam, folyt rólam a víz. Biztos, hogy az arcom is kipirult. Az egész testemet vörösnek és lángolónak éreztem. Mi történik velem?
És akkor megláttam őket. Kint álltak a folyosón, és úgy tűnt, mintha vitatkoznának. Az egyikük magasnak és nagydarabnak tűnt, és sötétnek. Ez volt rá a legjobb jelző. Talán csak azért, mert sötét ruhákba volt öltözve, a haja fekete volt és kreolbőrűnek látszott. Nem láttam tisztán a kis ablakon, mert háttal állt nekem.
Amikor a másik férfira tévedt a tekintetem, fuldokolni kezdtem. Ő volt az. Az angyal a rajzomról.
Ez hogy lehetséges? Hogy rajzolhattam le pontosan ezt a férfit? Ugyanaz a vörösesbarna haj, és a gyémánt szemek. Pedig még biztos, hogy sohasem láttam őt arra emlékeznék.
Nagyon dühösnek tűnt, izzott a tekintete. A másik férfi meg csak nevetett. Ettől valahogy elöntött a harag.
Magam sem tudom miért, de az óra kellős közepén felálltam, és az ajtó felé vettem az irányt. A többiek csak bámultak rám, Mrs. Bell is abbahagyta a felolvasást.
-Miss Tailor, azonnal üljön vissza a helyére! Nem mondom még egyszer! Miss Tailor! – kiabált utánam a tanárnő.
Nem érdekelt. Talán a tűz tette, ami égetett belülről, talán az a férfi kint, vagy talán csak simán begolyóztam. Nem tudom miért tettem. Mindenesetre kisétáltam az ajtón, és megálltam a két férfi mellett.
Ők felém fordultak, és tátott szájjal bámultak rám. Az égető érzés még erősebb lett.
Tűz éget. Fekszem valahol és sikítozom, de senki nem hallja.
Aztán meghallom. Szárnyak verdesnek körülöttem. Még mindig nagyon fáj mindenem, de résnyire kinyitom a szemem. Mindenhol ott vannak, szálldosnak a fejem felett. Angyalok. Az egyikük felém tart. Haja vörösen csillan meg a felkelő nap fényében, szemei, mint két gyémánt. Felkelő nap? Hol vagyok?
Nincs időm ezen sokat gondolkodni, mert az Angyal leszáll mellettem. Oldalra fordítom a fejem. Az Angyal arca nagyon ismerősnek tűnt. Tudom, hogy már láttam valahol ezt az arcot, de nem emlékszem, hogy hol, és mikor.
Az Angyal még közelebb jön. A szája mozog, azt hiszem mondani akar nekem valamit, de nem értem. Halkan megszólalok:
-Tessék? Nem értem mit akarsz nekem mondani. – A hangom rekedtnek hallatszik.
Az Angyal lehajol, és a karjába vesz. Odahajol a fülemhez, és belesuttog:
-Majd én vigyázok rád. – súgja.
-Mi? Mit akar ez jelenteni? – Kérdezem, de ekkor megnyílik alattunk a föld, és máris zuhanok,egyedül. Sikoltozom, kapálózom, de csak zuhanok és zuhanok a sötét mélybe.
-Ne! – kiáltom, és ekkor felébredtem.
A kanapén feküdtem, a nappalinkban, ömlött rólam a víz, a szívem majd’ kiugrott a helyéből. A tévé be volt kapcsolva, valami ostoba főzőműsor ment rajta. Elvettem a dohányzóasztalról a távirányítót, és kikapcsoltam.
Hogy kerültem ide? Az utolsó emlékem az volt, hogy kisétáltam irodalom óra kellős közepén a két rejtélyes férfihoz. Akkor eszembe jutott az Angyal és az a szörnyű álom. Mi folyik itt?
Felálltam, ki akartam menni a konyhába, de felbuktam a táskámban, és beestem a fotelbe. A rajz. Kicipzároztam a táskámat, és megkerestem a mappám. Amikor megtaláltam, kinyitottam, és elővettem a rajzot. Ezt az Angyalt láttam álmomban, és ezt a férfit véltem látni az iskolában is. Mi történik? Hogy rajzolhattam le ezt a fiút, azelőtt, hogy egyáltalán láttam volna?
Nem! – mondtam magamnak. Nem ez a srác volt, csak hasonlított rá, ennyi az egész. Nagyon hasonlított rá.
Azért még mindig maradt két kérdés: Miután kimentem a teremből, mi történt? Hogy kerültem haza?
Ezeken gondolkodtam, mikor meghallottam, hogy zárják az ajtót. Apa.
Az ajtó kinyílt, és belépett rajta apa. Enyhén kopaszodó fején kócos volt fekete haja, szemüvege félre volt csúszva, mint mindig. Széles mosollyal az arcán köszöntött:
-Helló apu! – köszöntem vissza.
Apa ledobta a hátizsákját a padlóra, és bevágódott mellém a kanapéra. Hangosan fújtatott, izzadságcseppek csillogtak a homlokán.
- Nehéz napod volt? – kérdeztem. Nem tűnt logikus kérdésnek, mivel apám egy kis könyvesboltban dolgozott a legjobb barátjával. Nem lehetett túl megerőltető egy kassza mögött ülni, újságot olvasni és néha kiszolgálni azt a néhány vevőt, aki betévedt.
- Ma volt a leltár. Rengeteg könyvet kellett ki-és bepakolni. Meglehetősen elfáradtam, mert nem vagyok valami jó kondiban. – mondta még mindig lihegve, és megpaskolta sörhasát.
- Vagy úgy. Szóval ezért fújtatsz úgy, mint egy kifulladt versenyló. – feleltem kuncogva. Megnyugtató volt a mai nap furcsaságai után apa rossz kondijáról beszélgetni.
- Nagyon viccesnek gondolod magad, he? – kérdezte játékosan, és oldalba bökött. Felnevettem, és visszaböktem. – És neked milyen napod volt? – tudakolta.
Lehervadt a mosoly az arcomról. Hallgattam néhány másodpercig, és gondolkoztam, hogy mit is mondjak. Általában mindent megbeszéltünk apuval.
- Hát, öhm…Furcsa. – Arra az elhatározásra jutottam, hogy jobb nem eltitkolni előle, mert valószínűleg valaki az iskolából fel fogja hívni apámat, hogy miért mentem el az utolsó óra feléről.
- Arra gondolsz, hogy megbabonázva kisétáltál irodalomóra közepén? - tekintetében csak a zavarodottságot láttam.
Tehát már fel is hívták. Nagyszerű.
- Mi történt, kislányom? Tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz.
Nagy levegőt vettem, és belekezdtem a mondókámba. Elmondtam neki, hogy rosszul éreztem magam, és úgy gondolom, hogy lázas lehettem, hogy láttam azt a két férfit, és hogy ezután nem emlékszem semmire, csak arra, hogy itthon, a kanapén ébredtem. Az rajzomról, és a rémálmomról inkább nem beszéltem neki, mert lehet, hogy azt hinné, hogy megőrültem.
Mikor befejeztem a történetemet, és felpillantottam apára, kissé megijedtem. Meg volt dermedve, arcára rettegés ült ki. Mit mondhattam, ami így felzaklatta?
- Apa, mi a baj? – kérdeztem remegő hangon. El sem tudtam képzelni, hogy mi történhetett.
Mikor még egy perc elteltével sem válaszolt, újra megkérdeztem:
- Mi van, apa? Mondj már valamit, légy szíves.
Amikor megszólalt, hangja mint egy haldoklóé:
- Ez…Ez nem lehet. Hogyan…? – hebegte. Nagyon megijesztett. Rám pillantott, és azt mondta:
- Essie, el kell… - ekkor megszólalt a telefon. Apa felpattant, és a konyhába sietett a telefonhoz.
Valaki gyorsan, sürgetően beszélt. Apa teljesen elfehéredett. – Jól van. Értem. Akkor fél óra múlva, Mike. Siess. – lecsapta a telefont, és tébolyult tekintettel hozzám fordult.
- Azonnal pakolj. Elmegyünk. Mike fél órán belül itt lesz értünk a furgonnal, és elmegyünk innen nagyon messzire.
Mi van? Ez a nap egyre furcsább és furcsább lesz.
- De apa, holnap suli van, és Vanessa…
- Nem érdekel az iskola. Sietnünk kell. – szakított félbe.
- Azt mondtam pakolj! Most! – kiabálta megkeményedett arccal.
Még soha nem láttam aput ilyennek. Nem tudom, mit mondhatott neki Mike, ami így felzaklatta…És mit mondhattam én.
- Jól van, jól van. – feleltem feltartott kezekkel. – Hány napra pakoljak? – kérdeztem.
Amikor válaszolt, megállta bennem az ütő:
Csak állttam ott, és bámultam apára. Néhány másodperc elteltével megszólaltam:
- Ezt most nem mondod komolyan, apa. Nem mondhatod komolyan!
- Nagyon is komolyan mondom, kislányom. Elmegyünk, és soha nem jövünk vissza. – felelte rezzenéstelen arccal.
- Apa, nem mehetünk el! Itt van a suli, a legjobb barátnőm! Nem teheted ezt velem! – kiáltottam. Teljesen pánikba estem. Mit szólna ehhez Nessa? Nem hagyhatom őt itt egyedül. Még jobban belevetné magát a srácokba, és még a végén valami baj történne. Ezt nem fogom hagyni. Nem megyek sehova.
- Hidd el, nagyon sajnálom, de ezt a te érdekedben teszem. – mondta apa.
Nem hittem a fülemnek. Hogy gondolhatja, hogy használna nekem, ha elköltöznénk Isten tudja hova, beíratna egy másik iskolába, ahol senkit sem ismernék? Az pedig végképp nem tenne jót, ha elszakítana a legjobb és egyetlen barátnőmtől, Vanessá-tól. Ebbe még belegondolni is rossz volt. Nem hagyhatom, hogy ez megtörténjen.
- Apa, - mondtam a haragom visszafojtva – hadd magyarázzam el neked. Az a legártalmasabb…
- Tudom, hogy meg akarsz győzni, hogy egy tinédzsernek nem tesz jót, ha kiszakítják a környezetéből, ésatöbbi, de meg kell értened, hogy nekem a te biztonságod az első.
- De mitől féltesz, amitől eddig nem? – kérdeztem.
Beharapta az ajkát, és nem mondott semmit. Most megfogtam. – gondoltam önelégülten.
- Na, akkor gondolom ezt meg is beszéltük, én most felmegyek tanulni. Este elmehetek Nessával pizzázni? – kérdeztem vidáman.
- Azt hiszem nem értetted meg teljesen, amit mondtam. Elmegyünk, ma este Mike-kal együtt, ha tetszik, ha nem. – válaszolta ismét azzal a fagyos kifejezéssel az arcán.
Azzal a mozdulattal feltrappolt az emeletre, én meg mentem utána szinte érthetetlenül visítozva. Apa berontott a szobámba, és a kis gardróbszekrényem aljából kidobálta a két nagyobb táskámat. Fogta a fehérneműs fiókomat, kirántotta a helyéből, a tartalmát pedig beleborította az egyik táskába. Aztán kinyitotta az egyik ruhásszekrényt, belesöpörte ugyanabba a táskába az ott lévő ruháimat. Ugyanezt megtette a másik szekrényemmel is. Én kiabálhattam, sikítozhattam és mutogathattam annyit, amennyit akartam, úgy tűnt, hogy oda sem figyel rám.
A táskám megtelt, így fogta a másikat, és beledobált mindent, amit jónak látott: könyveket, cipőket, a laptop-omat, néhány DVD-t, a kontaktlencse cuccomat, a neszeszeremet, amiben benne volt a sminkkészletem és a hajbavalóim.
Én még mindig kiabáltam, de apa még mindig nem foglalkozott velem. Úgy tűnt, hogy azt gondolja, minden szükséges holmimat elrakta. Megfogta a táskákat, lesietett vele a földszintre és kiment a kocsihoz.
Én követtem őt egészen a nappaliig, ott bevetettem magam a kanapéba, és gondolkodni kezdtem. Már nem visítottam, de nagyon ki voltam akadva. Mit mondok majd Vanessának? Hogy apám egy telefonhívás után megőrült, és el akart költözni örökre? Elég szánalmasan hangzik, de sajnos tényleg így történt.
Közben apa bejött, és elindult a saját szobája felé. A hangokból ítélve, ugyanazt művelte, mint az én szobámban. Néhány perccel később kirontott a hálójából a táskáival, kiment az ajtón, és berakodta őket a csomagtartóba. Én még mindig a kanapén ülve duzzogtam, és próbáltam kitalálni, hogy hogyan mászhatnék ki ebből a helyzetből.
A szövevényes tervem részletes kidolgozásában a házunk elől érkező kerékcsikorgás hangja szakított félbe. Biztos Mike az, - gondoltam – majd felálltam és kimentem. Apa mostmár kifelé pakolt a csomagtartóból, nem be, és egyenes vitte Mike autója felé. Mike gyorsan kiszállt, és segített apunak bepakolni a cuccokat. Észrevettem, hogy ő is ugyanolyan ideges, mint apa. Ettől újra elöntött a düh, és odarohantam a két férfihez.
-Na jó! Most elmondjátok, hogy mi van, különben be nem szállok veletek ebbe az autóba! – mondtam.
Apa és Mike összenéztek. Mike bólintott, és visszaszállt a vezetői ülésbe. Apa lehajtott fejjel felém fordult, majd egyenesen a szemembe nézett.
-Essie, kérlek! – könyörgött. - Szállj be, és akkor mindent elmondok, ígérem! Csak szállj be, és út közben mindent elmondok.
A dühöm egy része elpárolgott, amikor apa könyörgő tekintetét láttam. Sóhajtottam, és azt mondtam:
-Apa, ez így nem elég, te is tudod. Igenis jogom van ahhoz, hogy megtudjam az okát, hogy miért megyünk el egyik pillanatról a másikra. Úgy fair, ha megmondod, szóval halljam!
-Elmagyarázok mindent! Csak kérlek, szállj be! Nem akarlak téged is elveszíteni! És ha mindennek vége lesz, talán még vissza is jöhetünk. – felelte kérlelően.
Mérlegeltem a lehetőségeimet, és arra jutottam, hogy talán jobb lenne mégis velük menni, mert akkor talán vissza is jöhetnénk, és apa elmondja nekem mindazt, amit tudni szeretnék. Talán még többet is.
-Rendben van, belemegyek az egyezségbe, de nem maradunk sokáig, és felhívod az igazgatónőt és az osztályfőnöket, és kitalálsz valamit, hogy miért nem vagyok suliban, mert ezt a helyzetet nem hiszem, hogy tolerálnák. – szóltam.
Megkönnyebbülten bólintott, majd a hátsó ülés felé terelt. Beszálltam, bekötöttem a biztonsági övemet, és már indultunk is. Apa az anyósülésen foglalt helyet Mike mellett, aki most vigyorogva nézett engem a visszapillantó tükörben.
-Kiverted a hisztit mi, Esther? – még mindig szélesen mosolygott. Csak ő hívott Esther-nek, amit szívből gyűlöltem.
-Igen, Mike, még mindig nagyon humoros vagy. – mondtam, és lesújtó pillantást vetettem rá.
-Tudom, ezért buknak rám a nők. – felelte még szélesebben vigyorogva. Gúnyosan elmosolyodtam.
-Milyen nők? – kérdeztem. – Ja, a flepnis szomszédodra, Mrs. Cummings-ra érted, aki állandóan azért nyúz, hogy vizespólóban nyírd le neki a füvet? Mert nem tudom elképzelni, hogy más is szemet vessen azokra a göndör, vörös fürtökre. – vigyorogtam gonoszan. Imádtam Mike-ot a külsejével húzni. Vörös, göndör haja, világosbarna szemei, szeplős voltak, és nem lehetett magasabb 170 centinél. Szóval ha tett valami megjegyzést rám, ezzel vissza tudtam vágni neki.
-Touché. Ezt a mentet most megnyerted, de készülj a visszavágóra, Esther. – felelte gunyoros mosollyal.
-Állok elébe. – mosolyogtam ördögien.
-Mike, elég ebből a gyerekes viselkedésből! – mondta apa idegesen.
-Bocsánat Henry. – válaszolta Mike bűnbánó arccal. - Tényleg nem a legmegfelelőbb pillanatot választottam a viccelődésre.
Erről eszembe jutott, hogy apa megígérte, hogy út közben elmondja, hogy mi a folyik itt.
-Tehát, apa, mit is szeretnél elmondani nekem? – kérdeztem.
Ő ránézett Mike-ra, mire a férfi ezt felelte:
-Jól van, akkor most én jelképesen felszívódom.
Apa hálásan nézett a barátjára. Vett egy mély levegőt, hátrafordult, és a szemembe nézett, pillantása komoly volt.
-Attól tartok, hogy egy nagyon rossz hírt kell közölnöm az…édesanyádról. – mondta szomorúan.
Az anyámról? Ezt az információt nem nagyon tudta befogadni az agyam. Ugyanis az anyám elhagyott bennünket még egyéves koromban, csak egy fényképem volt róla az éjjeliszekrényem fiókjában. Még néhány évvel ezelőtt is az volt a legnagyobb vágyam, hogy egyszer találkozhassam vele, hiszen mégiscsak az anyám volt, és úgy hasonlított rám! Neki is hosszú gesztenyebarna haja és szürke szemei voltak, mint nekem. Apa nem szerette, ha felhozom, nem is volt hajlandó beszélni róla. Egy idő után már nem is kérdeztem, azt hiszem, hogy már beletörődtem abba, hogy gyakorlatilag nincs anyám.
Most meg egyszer csak apa felhozta, hogy történt vele valami. Éreztem, hogy kiszárad a szám, és megkérdeztem:
Kifújta a levegőt, és válaszolt: - Az édesanyád meghalt. Ma történt. Meggyilkolták. – Mintha egy könycseppet láttam volna a szemében. – És akik megölték őt, valószínűleg rád is vadásznak.
A hátamon végigfutott a hideg. Mostmár tényleg nincs anyám. Lehet, hogy soha nem ismertem, de mégis nagyon megrázott a hír. Már soha nem fogok vele találkozni.
Ez a felismerés annyira fájt, hogy majdnem sírva fakadtam. Visszafojtottam a könnyeimet és azt kérdeztem:
-Miért vadásznának rám az anyám gyilkosai? Csak nem keveredett valamiféle maffiaügybe? – közben észrevettem, hogy lassan kiérünk New York-ból, Észak-Nyugat-nak tartottunk. Valószínűleg átkelünk a folyó másik oldalára.
-Öhm nem ilyesmiről van szó. – úgy tűnt nem tudja, hogy mit is mondjon.
-Az igazat akarom hallani! Jogom van hozzá! – mondtam hevesen. - És az Istenért Mike, hova megyünk?
-Hoboken-be. Imádni fogod. – mondta, de most nem mosolygott, mint ahogyan szokott.
Legalább nincs olyan messze New York City-től, de azt kétlem, hogy „imádni” fogom.
-Mike, nagyon szépen megkérlek, hogy ne tereld el a témát! – mondta apa idegesen.
-De hát a lányod kérdezte! Én csak… - inkább befejezte, látva az apám arcán ülő kifejezést. Apa visszafordult hozzám, és folytatta:
-Azt mondtad, hogy az igazat akarod hallani, de előre figyelmeztetlek, hogy nem lesz könnyű. Valószínűleg nagyon nem fog neked tetszeni, kicsim, de meg kell értened, hogy ezt miért hallgattam el előled. Hallottad, hogy mi történt édesanyáddal. Csak téged akartalak megóvni. – tekintete könyörgő volt.
-Jól van, csak miről van szó? – kérdeztem idegesen. Majd meg fogom érteni, ha végre elmondja. Vagy nem.
Vett egy mély levegőt, hogy felkészüljön. – Nekem és édesanyádnak nem szabadott volna egymásba szeretnünk, és együtt is lennünk, de minket nem érdekelt, ezért elszöktünk az addigi…öhm…lakóhelyünkről, és New York City-be mentünk. Aztán…jöttél te. – mosolygott rám.
Nem tudtam megállni, hogy vissza ne mosolyogjak rá. Nagyon szerettem az apámat, és ő is engem.
-És te, Essie, te különleges vagy. Nem úgy különleges, ahogy minden gyermek a szüleinek. Te tényleg más vagy, mint a többi…ember. – az „ember” szót kihangsúlyozta.
-Mi, ezzel azt akarod mondani, hogy nem vagyok normális? – kérdeztem. Megijedtem, hogy mit akar ezzel mondani. Az nem lenne túl poénos, ha kiderülne, hogy van valami agybajom, vagy valamiféle kísérlet eredményeképpen születtem meg.
-Nem, nem dehogyis! Csak azt, hogy nem olyan vagy mint a többiek. Benned megvan valami, ami másokban nincs. – mondta.
Nem értettem, hogy miről beszél. Mim van, ami másoknak nincsen? Hat lábujjam? Nem hinném, mert arról nagy valószínűséggel tudnék.
-Nem értelek. – válaszoltam.
Sóhajtott egyet, megrázta a fejét, majd azt mondta: - Nem megy ez nekem. Most elmegyünk oda, ahol hozzád hasonlóak vannak, majd ott jobban el tudják magyarázni neked, és akkor majd megérted.
-Tehát mégis dilis vagyok. Nagyszerű, apa, ezt közölhetted volna hamarabb is. Úgy legalább fel tudtam volna készülni az elmegyógyintézetre. Ugye elektrosokk, vagy lobotómiára nincs szükségem? Mert az szerény véleményem szerint nem lenne fair. – mondtam csípősen, mire Mike hangosan felröhögött. Apa gyilkos pillantást vetett rá. Mike mosolya azonnal lehervadt, és visszafordult az utat nézni.
Már látszottak Hoboken lámpáinak fényei, nem lehettünk messze.
-Ez nem volt humoros. Komolyan gondoltam, amit mondtam. – felelte homlokráncolva.
-Ahogy én is. Tényleg nem akarok lobotómiát. – válaszoltam feltartott kezekkel.
Megárzta a fejét: - Pont olyan vagy, mint az anyád ezekkel a megjegyzésekkel. Mindig mondtam neki, hogy egy nőnek nem illik ilyen módon beszélnie, de őt sosem érdekelte. Bár tény, hogy imádtam. – a szeme bánatosan megcsillant.
Nagyon szerethette anyát, és iszonyúan fájhatott neki az elvesztése. Megsajnáltam, és elhatároztam, hogy nem teszek ilyenfajta megjegyzéseket egy darabig. Bár nehéz lesz, mert ilyen vagyok. Amilyen anya is volt. Rosszul esett, hogy ezt kell gondoljam. Az anyám már csak létezett valamikor.
Megértettem, majd elmagyarázzák az el…azon a helyen, ahova megyünk. De azt szeretném kérni, hogy te mondd el. Olyan emberek környezetében biztosan könnyebb lesz neked is. – mondtam megértést tettetve. Nem akartam megbántani, de ez így nem volt jó.
-Köszönöm, kislányom. – az arca hálát tükrözött, bár úgy gondoltam, hogy átlát rajtam.
……Hoboken nem sok mindenben hasonlított New York City-re; itt nem voltak hatalmas felhőkarcolók, tisztább volt a környezet, nem járkáltak annyian az utcán éjjel. Nem volt annyi étterem, bár, bevásárlóközpont és kávézó sem. Több volt a fa, a füves terület, és a fura alak is!
Ezt akkor állapítottam meg, amikor elmentünk a Morans (már maga a név is érdekes) nevű bár előtt. Éppen egy csapat kissé részegnek tűnő fiatal jött ki az ajtaján nevetgélve, és olyanokat kiabáltak, hogy ; „Így ember tényleg nem tudna inni, mint ez a fazon. Nagyon nagy arc. De azért Gabe se volt semmi múltkor. Kár, hogy most nem jött el.”, meg hogy „Láttad, hogy hogy lenyomta azt a kutyát az a nő? Nem lenne jó kikezdeni vele.”
Tényleg őrültek. – gondoltam. Aztán utánuk jött ki az a nő, csupa bőrruhában. Vállig érő sötétvörös haja lobogott a szélben, járása légies volt, mintha a talpa nem érintené a talajt. Egyszerre volt kemény és nőies. És fura.
Ezután továbbhajtottunk, és a Curch Square-en kötöttünk ki. Itt kiszálltunk a kocsiból, és apa meg Mike kivették a csomagokat. Az enyémeket odaadták nekem, az övéiket pedig maguk hozták. Elég nehezek voltak, úgyhogy megkérdeztem, hogy meddig kell vinnem őket:
-Nyugi, Esther, nem kell messzire, csak ide megyünk a parkba a templom mellé. Ott van, látod? – mutatott körülbelül 50 méterre előre. – Bár úgy gondolnám, hogy rád férne egy kis edzés. Fogd fel úgy, hogy erősíted a karizmaidat. – vigyorogta.
-Ha-ha-ha. Röhög a vakbelem. Nem mintha neked nem kellene edzened. Szép kis úszógumit növesztettél magadnak az évek során. – válaszoltam.
-Hé, Henry, a lányod most lekövérezett! Nem küldöd be a szobájába, hogy azon gondolkodhasson, hogy hogyan is kéne beszélnie a felnőttekkel? – kérdezte, és hangjában felfedeztem a sértettség apró hullámát. Ez az! – gondoltam, és hangosan felnevettem.
-Bocs, Mike, de a gyereknek igaza van. Gyúrhatnál. – Erre még hangosabban hahotáztam.
-Szóval így állunk. – húzta össze a szemeit. – Nem mintha neked nem kéne, Hal. – mosolyogta Mike gúnyosan.
Miközben játékosan vitáztak, beértünk a templom melletti kis házikóba. Az épületen látszott, hogy régóta nem volt felújítva, falairól repedezett a fehér festék, vasból készült ajtaja rozsdás volt, és nyikorgott, mikor apa nagy nehézségek árán kinyitotta. Ezután felmentünk a lépcsőn, majd be az ajtón, onnan pedig apa kinyitott egy újabbat, és befelé tessékelt minket.
-Apu, biztos vagy benne, hogy ide be szabad mennünk? Nem tűnik úgy, mintha ezt használná bárki is. Olyan, mint a Roxfort. – mondtam gyanakvóan.
-Teljesen biztos, drágaságom. Ez a hely volt az úti célunk. – válaszolta. - Hát jó. – gondoltam, és előrementem. Az ajtón túl egy gázlámpákkal megvilágított csigalépcső volt. Elég kísérteties egy hely.
A lépcső aljához érve egy hatalmas tölgyfaajtót pillantottam meg. Repedezett, ezen is látszott, hogy teljesen elhagyatott, a két kopogtató rozsdás és elnyűtt volt. Hátrafordultam apához, és megkérdeztem:
-És most? Várunk, míg egy hullának kinéző ápolónő értünk nem jön? Máskülönben a kényszerítés hiánya végett, én ide be nem teszem a lábam.
-Csak húzd meg a kopogtatónál fogva az ajtót, és nyisd ki. Bemegyünk. – válaszolta figyelmen kívül hagyva a megjegyzésem.
Gyanakodva ugyan, de kinyitottam az ajtót, és beléptem. Apuék követtek, és elindultak egyenesen.
A helyiség, ahova kerültünk, hatalmas volt. A folyosón szintén gázlámpákkal világítottak, a falak szürkék, és régiek voltak, a padló márvány borította, és az egész maga dohos szagot árasztott. Ennél barátságtalanabb és ijesztőbb helyet még nem láttam, de apa után mentem. Hosszan sétáltunk egyenesen, majd a folyosó végén befordultunk jobbra. Éppen a Mike-kal folytatott eszmecserém a kísértetkastélyokkal kapcsolatosan közben láttam meg egy alakot a homályban. Apa úgy látszik nem törődött vele, de én megriadtam.
Ahogy közelebb értünk láttam, hogy egy férfi az. Valamit fogott a kezében, talán egy újságot, és elmélyültnek látszott.
Nem is vett észre bennünket, vagy inkább nem is ránk számított, mert mikor apa odalépett hozzá, ő csak annyit kérdezett:
-Na, sikerült annak a baromnak megdöntenie a saját rekordját?
Apa felvonta a szemöldökét, és megköszörülte a torkát. Ekkor a fiú felnézett, és én majdnem elájultam. Értetlenül nézett apára, aztán a tekintete felém siklott. Ő is meglepettnek tűnt, akárcsak én. Szóra nyitotta a száját, de én megelőztem:
-Te? – kérdeztem farkasszemet nézve az Angyalommal.
