Rhiannon McCall-Az első felismerés

Szerintem egy tehetséges feltörekvő magyar író ismerősöm fantasy regényének részlete :) Enjoy :)

 

 

 

 

 

 

 

 

Rhiannon McCall: Az első felismerés

 

 

„Senki sem viszen Méltó munkát Elé. Csak tűrd szelíd igáját, úgy a jó.

Hisz Ő a szent király. A szárazföldön és vizen

sürögteti szolgái ezreit

s az is cselédje, ki csak vár s mereng.”

 

John Milton: A vak szonettje /részlet/ Tóth Árpád fordítása

 

Prológus

Felicity halkan behúzta maga mögött a betegszoba ajtaját, majd karjait fázósan összefonva a néhány méterre lévő lifthez lépett. A lift megérkezésére várva szinte mozdulatlanul állt, tekintete a semmibe révedt. Mikor jön már ez az átkozott lift? – gondolta, s úgy érezte még egy percet nem bír ki a kórház rideg folyosóján várakozva.

Az végre megérkezett és hálásan belépett a tágas felvonóba, ami üresen tátongott. Ez a délután közepén járva szokatlannak tűnt, mivel a legtöbb látogató ilyenkor érkezik a betegekhez.

Az ajtó végtelennek tűnő másodpercek után végre bezárult, a lift megkezdte rövid útját a földszint felé. Majd mintegy félúton járva egyszer csak megrázkódott, egy pillanatra kialudtak a fények és megállt.

A lányt hullámokban öntötte el a tehetetlenség, csak állt, és érezte, hogy szemét ismét ellepik a könnyek. Felicity öntudatlanul végigsimított a nyakában lógó díszes medálon, ami szinte zölden izzott a lift hideg fényében.

Hirtelen egy kép villant az agyába, a szürke borítós, megsárgult lapokból álló könyv képe, amit a kórházba menet vett egy nagy könyváruházban.

Még volt ideje a látogatási időig, így bement nézelődni, legalább addig sem kellett arra gondolnia, hogy vajon ma milyen állapotban találja Jarvist.

Egyszer csak a bolt antikvár részlegnél találta magát, egy kötetekkel roskadásig megrakott polc előtt. Egy világosszürke borítós vékonyka könyv ragadta meg figyelmét, szinte magára vonzotta a tekintetét, s ennek a vonzásnak engedve végül lassú, megfontolt mozdulattal levette a polcról. Végigfuttatta ujjait a sárgás lapokon, de semmit sem fogott fel abból, amit olvasott, a szavak nem tudtak behatolni a tudatába. Azután anélkül, hogy végiggondolta volna, mit tesz, a pénztárhoz lépett, hogy kifizesse. Úgy érezte muszáj megvennie és töprengés nélkül, egyszerűen csak megtette.

A fiatal férfi eladó unottan támasztotta a pultot, a csinos lány közeledtére azonban kiegyenesedett, és magára erőltette legszebb mosolyát, remélve hogy felkeltheti a figyelmét. Azonban Felicity egy pillantásra sem méltatta a szemüveges, vézna, ritkuló barna hajú eladót, teljesen érzéketlen volt a külvilágra. A fiatalember gépiesen tette a dolgát, majd csalódottan nézett a távozó lány filigrán alakja után.

A lift még mindig nem mozdult, így hogy elterelje a figyelmét a kényszerű várakozásról, kedvenc drapp bőrtáskájából előhúzta a jelentéktelen külsejű kötetet és belelapozott. Erejét megfeszítve koncentrált, hogy felfogja a szeme előtt összefolyó sorokat.

„…talizmánjuk a pentákulum: a körbe foglalt ötágú csillag. A kör az örökkévalóságot, a végtelenséget, a kör csúcsai az öt elemet jelképezik: Víz, Levegő, Föld, Tűz, Lélek…” Miféle könyv ez? – gondolta meglepetten, és előre lapozott néhányat. Ez az oldal szépen hurkolt, régies írással rótt, pár szavas versikékkel volt teleírva, legalábbis Felicity annak vélte az ismeretlen nyelven íródott sorokat, mely talán a latinhoz állt legközelebb az általa felismert nyelvek közül:

…sone ignus eram… …sone ignus lega… - próbálta kibetűzni a takaros sorokat.

Ekkor hirtelen elindult a lift, a lány nagy megkönnyebbülésére, majd pár másodperc után ismét elakadt, és nem mozdult.

Ez már sok volt Felicity-nek, a bánat és a kétségbeesés legyűrte. Pár pillanatra lehunyta szemét és azt kívánta: – Bárcsak tehetnék valamit, most azonnal elrepülhetnék erről a nyomasztó helyről egy párhuzamos világba, ahol Jarvis egészséges. Vagy előre ugranék az időbe, akkora, amikor már újra egészséges, vagy inkább vissza a múltba, hogy megakadályozzam, hogy elutazzon és megbetegedjen.

 - Bárcsak lehetséges lenne! – fohászkodott a lány, miközben keserű könnycseppek gördültek le az arcán.

Szorosan lehunyt szemhéja belsejét zöld villanás töltötte be, majd nem maradt más csak az üres sötétség.

Végül nagyot sóhajtva kinyitotta a szemét, sietős mozdulattal letörölte az arcáról a könnyek nyomát, és elégedetten nyugtázta, hogy a lift végre újra rendeltetésszerűen működik.

Első fejezet

Egy hónappal később

A lány egy tágas téren üldögélt egy kényelmes, fehérre festett padon, a nagy tölgyfa árnyékában és épp a járókelők színes forgatagát bámulta. Gyönyörű nyári reggel volt, még érezni lehetett a hajnal frissességét, gyenge szellő fújdogált. A napsugarak olyan jólesően simogatták az arcát, szemei szinte maguktól lecsukódtak. Jó érzés volt, hogy végre semmin sem kell problémáznia, hagyta, hogy gondolatai és érzései szabadon szálljanak.

Ekkor egy idős asszony ült le mellé. Leanna nem is hallotta a néni közeledését, így kissé meglepődve elhúzta a száját a váratlan társaság láttán, félve attól, hogy felbukkanása félbeszakítja ezt a kellemes állapotot, amikor is ábrándozásba menekült a valóság elől. Az egyszerű, hosszú ruhát viselő ősz hajú asszony arcát számtalan ránc borította, de az az okos, sötét szempár, ami a lányra szegeződött végtelen ifjúságot és kortalanságot tükrözött.

Nem tévedtem – gondolta kissé bosszúsan Lea, amikor a néni megszólította:

 - Remélem nem zavarom, kedvesem. Úgy éreztem nem bánja, ha társaságot kap. – szólította meg padtársa.

Ha muszáj – gondolta a lány, és alig hallhatóan sóhajtott.

 - Hát persze, hogy nem, tessék nyugodtan leülni – felelte végül udvariasan.

 - Netán egy fiúról ábrándozott, kislányom? – kérdezte az idős hölgy.

 - Jó lenne, de nem. – mosolyodott el Lea szomorkásan. – Jelenleg nincs senki a láthatáron.

A lány furcsállotta, hogy a társalgás milyen meglepő fordulatot vett, azt még inkább, hogy szinte akarata ellenére válaszolt is a tolakodó kérdésre.

 - Ó, ne keseregjen, érzem, hogy a szerelem hamarosan be fog lépni az életébe. – mondta a néni, mintha csak belelátott volna a lány legtitkosabb vágyaiba.

Kötve hiszem, erre csekély az esély. – gondolta Leanna. Mostanában mintha megátkozták volna, még esélye sem adódott egy új szerelemre, a pasik messzire elkerülték.

A néni lassan hátrafordult, és pár másodpercig mintha valamit tanulmányozott volna, a háta mögött, ami már kiesett Lea látóköréből. Huncut mosolyából úgy tűnt, bármit is lát, nagyon elégedett a látvánnyal.

Leanna habozva megfordult, és egyenesen belenézett egy csokoládébarna szempárba, ami ahhoz a fiúhoz tartozott, aki pár méterrel a hátuk mögött az egyik egyszemélyes padon ücsörgött.

A téren ilyentájt már nem sokan időztek, mindenki munkába sietett, a gyerekek pedig még kiélvezték a vakáció utolsó heteit, a legtöbben még most fordultak egyik oldalukról a másikra, az ágyukban.

A lány az idegen szemébe nézve úgy érezte, mintha a saját szemeibe nézett volna. Szinte szédítő volt az érzések kavalkádja, amik egy szempillantás alatt elárasztották.

 - Lea ébredj! – szólította a lányt egy ismerős hang, és az álom lassan tovaszállt, hiába próbált belekapaszkodni, hogy még jobban szemügyre vegye a szép szemű idegent.

Lea, kissé bosszankodva a nem várt ébresztő miatt, leviharzott a konyhába. Azonnal jobb kedvre hangolta a házuk ablakán beragyogó napfény, mely mára is jó időt ígért. Ha időben végzünk az iskolai holmik beszerzésével, kikocsikázhatnának a tóhoz – gondolta Lea vágyakozva. - Talán lesz egy-két jó pasi, akin legeltethetjük a szemünket.

Elsie nem igazán kedvelte a közös programokat a nővérével, szívesebben töltötte az idejét a csajokkal, de így legalább felvehetné az új bikinijét, ez talán elég vonzerővel bír majd rá, és eltölthetnek egy izgalmas délutánt a vízparton.

Húgát már a méretes mahagóni étkezőasztalnál találta, a kislány kócos hajjal ücsörgött és egy jó adag tejjel leöntött epres müzlit kanalazott, a kedvencét. Egyenes szálú világosbarna haja hosszú tincsei majdnem a háta közepéig értek. Egyszerű világos koptatott farmert viselt, meggypiros rövid ujjú kabátkát, alatta fehér trikóval. Elsie lehajtott fejjel falatozott, nővére azonnal látta, hogy a reggel nem a legjobb kedvében találta.

Lea a gyümölcsös kosarat ábrázoló színpompás faliórára pillantva látta, hogy mindjárt negyed tíz, jó lesz belehúzni, ha mindent bele akarnak zsúfolni a mai napba, amit elterveztek.

 - Jó reggelt, hugicám, mi a helyzet ma reggel? – szólította meg Elsie-t tettetett vidámsággal. A kislány nem reagált a köszönésre. Hát persze, megint a fülében van az az átkozott fülhallgató – gondolta Lea méltatlankodva.

Vadul integetni kezdett, remélve, hogy húga felfigyel rá, és kikapcsolja a zenét. Mindig a mobilján hallgatta a kedvenc számait, természetesen olyan hangerővel, amivel teljesen kizárta a külvilág hangjait az ő saját kis világából.

Elsie végül felnézett, kelletlenül leállította a zenét és az egyik füléből kivette a fülhallgatót.

 - Jó reggelt. Mizu? Miért nem hagysz enni? – szólt végül morcosan.

Lea letelepedett a húga melletti székre, kezében egy porcelán tálkával és kanállal, majd szokásával ellentétben a hatalmas müzlis dobozból öntött egy adagot a tálkába, rá pedig némi tejet töltött. Nem igazán kedvelte a müzlit, a tejet még kevésbé, de ma valahogy megkívánta mindkettőt.

 - Bocs, hogy élek – vágott vissza a lány, és barátságtalan pillantást vetett testvérére, aki feltűnően lógatta az orrát valami miatt. Lea inkább enni kezdett, hangosan ropogott a száraz müzli a fogai alatt.

Csend telepedett közéjük. Elsie érezte, hogy kissé túllőtt a célon, amikor ilyen ridegen üdvözölte a nővérét, ráadásul az is rontott a helyzeten, ahogyan felkeltette. Lea gondolatait pedig még mindig az álma kötötte le, és a benne szereplő srác. Igazán fura egy álom volt, meg kell hagyni.

 - Már megint rosszat álmodtál? – kérdezte Lea, miközben inkább arra tippelt, hogy a szüleik szokásos reggeli csetepatéja verte ki húgánál a biztosítékot, amit minden áldott hétköznapon előadnak, mielőtt munkába sietnének.

 - Ráhibáztál – morogta Elsie rendkívül szűkszavúan.

 - Akarsz róla beszélni? – hangzott nővére reagálása, mintha csak egy pszichológus rendelőjében ülnének.

 - Kösz, nem, hacsak nem muszáj – válaszolta Elsie egy eltúlzott bájvigyort megeresztve a lány felé, amely inkább torz vicsorgásnak hatott helyes arcán. – De te sem úgy nézel ki, mint akinek jó éjszakája volt, ha nem tévedek? – kérdezte nővére arcát fürkészve.

 - Á, csak volt egy nagyon különös álmom – mondta Lea megvonva vállát, és még feltűnőbben igyekezett az evésre koncentrálni, miközben az arca pár másodpercig vérvörösben pompázott.

 - Ez nagyon furcsa. Én is álmodtam valamit, ami olyan ijesztően valóságosnak tűnt – felelte Elsie, a nyári meleg ellenére, kissé megborzongva.

 - Elmeséled? – hangzott nővére érdeklődése.

 - Nem az előbb beszéltük meg, hogy hanyagoljuk a témát? - Persze, ha tényleg ennyire érdekel.

 - Tényleg. Na, halljuk már! – bíztatta Lea.

 - Szóval – kezdte a kislány – álmomban nyaralni voltunk, csak mi ketten, Anyáék nem szerepeltek benne vagy legalábbis nem emlékszem rájuk. Egy nagyon furcsa, fehér homokos tengerparton jártunk. A parton sétáltunk, te egyfolytában a vizet bámultad, amikor megláttam egy sziklapárkányt, jóval a fejünk fölött.

Elsie pillantása tesója elrévedt tekintetére esett, és nem tudta eldönteni, hogy éppen teljes átéléssel próbálja maga elé képzelni az elmondottakat, vagy valahol teljesen másutt járnak a gondolatai.

 - Lea, mondd, figyelsz rám egyáltalán?

Nővére bűntudatosan összerezzent Elsie felcsattanó hangjára.

 - Persze, tudod, hogy mindig figyelek – motyogta nem túl meggyőzően.

 - Most akkor tovább meséljem, vagy sem? – kérdezte a lány, miközben végigfuttatta tekintetét az ablakpárkányon, díszes cserepekben lévő fűszernövényeken, majd kibámult a délelőtti napfényben fürdőző utcára, azon tűnődve, vajon elég meleg lesz-e ma a strandoláshoz. Aztán bevillant a komor, szürke tengerpart képe, és vele együtt valahogy a jókedve is eltűnt.

 - Tehát a szikláknál tartottunk – nógatta Lea.

 - Ja igen. Álmomban arra gondoltam, hogy a sziklákról biztosan szuper lehet a kilátás, és elindultam felfelé. Már majdnem felértem, amikor a part kezdett besüppedni alattam, mint a futóhomok, és én egyre mélyebbre süllyedtem, néhány pillanat alatt derékig belecsúsztam a homokba. Még megijedni sem volt időm.

 - Micsoda egy álom! – vetette közbe nővére, most már feszülten figyelte a lány minden egyes szavát. – Bocsi, folytasd csak!

 - Köszönöm a szót – mondta Elsie hamiskásan elmosolyodva. Élvezettel figyelte Lea átélését miközben a sztorit hallgatta. – Szóval – folytatta a meséjét - egyszer csak láttam, hogy a föld megnyílik a lábam alatt, én pedig belezuhanok egy hatalmas földalatti barlangba, ami dugig volt homokkal. És azután a félelemtől totál ledermedtem, figyeltem, ahogy a homok vízzé változik, miközben egyenesen beleestem a barlang tavának jéghideg vízébe.

Bepánikoltam, megpróbáltam a víz felett tartani a fejemet, de mindig elsüllyedtem. A jéghideg víztől ledermedt az egész testem, és csak süllyedtem, süllyedtem, majd szerencsére felébredtem.

Elsie kisség sápadtan lapátolta be a reggeli maradékát, Lea pedig húgára bámult.

 - Hát ez nagyon durva lehetett – mondta, miközben hatalmasat ásított. - És különben is mióta tudsz ilyen szépen fogalmazni? Bezzeg angolórán nem remekelsz – vetette közbe Lea. –Vezetned kéne egy álomnaplót.

 - Kösz az együttérzést – felelte Elsie morcosan. - És persze a tippet. Végül is nem is olyan hülye ötlet – gondolta a lány, vagy talán blogolhatnék az álmaimról…

 - Én is álmodtam valamit, de az sokkal kevésbé volt rémisztő – terelte el a szót nővére, Elsie iskolai teljesítményéről. – Igazság szerint egészen érdekes volt, vagy inkább fura. Lea gondolatai minduntalan visszatértek az álmához, és a sráchoz, akinek a tekintetétől nem tudott szabadulni. Most is úgy látta maga előtt, mintha a felé néző fiú látványa beleégett volna a retinájába.

Aztán rápillantott lehangolt húgára, aki kedvetlenül turkálta a müzlit, és pillantása gyengédséggel telt meg. Már csak egy célja volt, hogy felvidítsa a kedvetlen kislányt.

 - De ugye még van valami más is? Mármint ami bánt? – kérdezte Lea óvatosan.

Elsie némán bólintott, és Lea sejtette, hogy nem csalt a megérzése.

 - Anyáék már megint veszekedtek, igaz? – kapcsolt gyorsan.

 - Aha – sóhajtotta a lány. Már hét óra körül felébresztettek az ordítozásukkal.

 - Tényleg, már olyan régóta fenn vagy? Akkor hamarabb is felkelthettél volna.

 - Persze, aztán megkaptam volna a magamét – méltatlankodott Elsie.

 - Ezúttal min vesztek össze? – tudakolta Lea.

 - Valami olyasmiről volt szó, hogy Anya megkérte Apát, menjen be a bankba, a munkából hazafelé. Apa erre azt válaszolta, persze kiabálva:

„Ne csináljatok nekem programot, délután a munkaköri leírásokkal kell foglalkoznom.”

Édesapjuk, Daniel Ryan, nemrégiben vonult nyugdíjba a katonaságtól, most egy kisebb cég személyzeti osztályán dolgozott, mint előadó. Még nem igazán tudott beilleszkedni sem a civil életbe, sem az új munkahelyére, sokszor vitte haza a munkáját. A családjával is katonaként bánt, szüntelenül fegyelmezte őket, voltaképpen a beosztottjai voltak, nem a lányai.

Az sem könnyítette a helyzeten, hogy csak egy működő számítógép volt a család birtokában, amit mindig mindenki ugyanabban az időben akart használni. Így hát a délutánok és esték nagy részében a gép használati jogáért folyt a küzdelem.

 - Szerinted – kezdte Elsie elakadó hangon – szóval lehet, hogy el fognak válni?

 - Fogalmam sincs, de nagyon remélem, nem – komorodott el nővére. - Nézd ez az ő dolguk, és ne aggódj, majd minden megoldódik. Vagy így vagy úgy – de ezt már nem mondta ki hangosan. Lea néha már úgy érezte, inkább viselte volna el a válással járó hercehurcát, mint a szüntelen szurkálódásaikat, vitáikat valamint a hangos veszekedéseket.

Szegény Anya – gondolta a lány együtt érzően, igazság szerint édesanyjához sokkal közelebb állt, mint az apjához, s ezzel nem volt egyedül.

 - Na, gyerünk hugi, igyekezz. Induljunk shoppingolni. A te vásárlási tempód mellett erre úgyis rámegy a fél napunk.

 - Ezt pont te mondod? – kuncogott fel Elsie. - Ki volt az, aki a múltkor másfél óráig próbálgatott pólókat és mégse vett semmit?

Lea elengedte a füle mellett testvére vádjait, és kis híján a húgára öltötte a nyelvét, ami igen gyerekes viselkedésre vallott volna. - Az a hülye álom totál összezavarta az agyamat – gondolta méltatlankodva.

 - Dugulj el húgocskám! Indulhatunk végre?

 - Bocs, de még nem vagyok kész. Még meg kell csinálnom a hajam. Ilyen fejjel nem mehetek ki az utcára. Megyek is a hajvasalóért – ellenkezett Elsie, bal kezével a hajába túrva.

 - Nem is. Még a végén elijeszted a pasikat, ezzel a szörnyen kócos hajaddal – motyogta a húgának, aki már félúton volt a fürdő felé.

Sohasem értette, hogy Elsie hogyan képes annyi időt a fürdőszobában tölteni, hogy belője a haját, és persze a sminkjéről nem is beszélve. - És még csak 14 éves – sóhajtotta magában Lea – mi lesz később?!

A lány ismét a színes faliórára szegezte tekintetét. - Talán tíz körül elindulhatunk.

 - Na, akkor még van legalább húsz percem – dörmögte az orra alatt és egy újabb adag epres müzlit szórt a tányérjába. – Ez nem is olyan rossz, hozzá tudnék szokni – gondolta a lány hangosan ropogtatva, miközben Elsie eltűnt a földszinti fürdőszobában.

Második fejezet

A mintegy fél órás út során megtárgyalták, hogy kinek mire van szüksége az iskolakezdéshez, és Elsie listája elég hosszúnak bizonyult, de az már legyen a szüleink gondja – vélte Lea, miközben a tárcájában lapuló hitelkártyára gondolt, ami remélhetőleg fedezi a kiadásaikat.

Lea a bevásárló központ parkolójába kormányozta a család sötétkék Opel Zafiráját. Még meg sem állt az autó, Elsie már kicsatolta a biztonsági övét, alig tudta kivárni, hogy a kocsi leparkoljon.

Lea végül sikeresen beállt egy ezüst szürkére festett menő robogó mellé és mire észbe kapott, Elsie félúton volt kedvenc butikja felé.

 - Kösz szépen, hogy megvártál – mormolta magában.

A lány ügyetlenül kikászálódott az autóból, majd miután sikeresen bezárta azt, követte húgát. Gyakran meggyűlt a baja a kocsi kulcsaival, és csak néhány perces vacakolás után tudta azt ki- illetve bezárni.

Bő kétórás órás vásárlást követően Lea a göncökkel megrakott szatyrokat bedobta az autó csomagtartójába és a könyvesbolt felé vette az irányt, hogy csatlakozzon Elsie-hez.

Az ebédidőhöz közeledve, alig páran lézengtek Silverline egyik legnagyobb könyváruházában. Elsie azonnal megrohamozta a természetfeletti lényekről; mint vámpírokról, vérfarkasokról, warlockokról szóló olvasmányok szekcióját.

Leanna pedig automatikusan a gyöngyfűzés fortélyait taglaló füzeteket vette célba, újdonságok után kutatva.

Egy időben, miután szakított Freddel, első és mindeddig egyetlen pasijával, a gyöngyfűzésbe menekült.

Vett egy rakás füzetkét, és egymás után gyártotta az állatfigurákat, majd később már az egyszerűbb ékszereket is könnyedén el tudta készíteni. Barátnőit is elárasztotta a műveivel, minden szabadidejét az íróasztalánál töltötte, mintaívek és rengeteg gyöngy társaságában. Ekkor még az olvasást is elhanyagolta, ebben az idegállapotban a könyvek sem tudták lekötni, kizárólag csak az „alkotómunka” során tudott valamennyire kikapcsolni.

Pár hónappal később lecsengett a mániája, azonban az a szokása megmaradt, hogy a könyvesboltokban először mindig ezeket a polcokat futotta át.

A lány annyira belemerült a füzetkék tanulmányozásába, hogy észre sem vette a fiút, aki a háta mögött szeretett volna átmenni a szűk polcok között, csak akkor ocsúdott fel, amikor az ismeretlen bukósisakja, amit a kezében tartott, súrolta a nadrágját. Méltatlankodva felpillantott, hogy ráförmedjen a vörös bukósisak gazdájára, ám elakadt a lélegzete amint megpillantotta azt a csokoládébarna szempárt, ami álmában kísértette ma reggel.

Lea szíve egy ütemet kihagyott, majd őrült tempóban kezdett dobogni.

A fiú egyszerre érdeklődve és bizonytalanul méregette, mintha azon tűnődne, honnan ismerik egymást. Ez a villámcsapásszerű találkozás annyira sokkolta Leát, hogy tétovázva bár, de lesütötte szemeit mintha kizárólag a kezében tartott könyvet tanulmányozná.

Arcát elöntötte a forróság, mindig ezt történt vele, amikor ennyire szörnyen zavarba jött.

A fiú nagyjából vele egykorúnak nézett ki, 17-18 éves lehetett.

Lea hiába próbálta kényszeríteni magát arra, hogy másfelé nézzen, bárhová csak ne a srácra, tekintete rövid szünet után ismét a helyes fiúra tapadt, aranybarna arcára, és a zavartan ide-oda rebbenő, olvasztott csokoládészínű szempárra.

Aztán a srác a lánynak hátat fordítva az ízléses halomba rakott szakácskönyveknek szentelte figyelmét. Azt gondolta, a fiú is zavarban van így az első keze ügyébe kerülő könyvet kezdte nézegetni, és az történetesen pont egy szakácskönyv.

Most alkalma nyílt feltűnés nélkül szemügyre venni az idegent; aranybarna bőréhez sötétbarna rövidre vágott, felzselézett haj párosult.

Nem volt túl magas, vékony, de izmos karjaiban egy kopott bőrdzsekit és az ominózus bukósisakot tartotta. Fekete rövid ujjú pólót, egyszerű sötétkék farmert és fehér edzőcipőt viselt. – Micsoda pasi! – gondolta a lány miközben tekintete villámgyorsan végigsiklott a vonzó idegen alakján. - Pont az esetem, leszámítva a magasságát – Lea mindig is a magas, sötéthajú fiúkhoz vonzódott. – Kivéve Fredet, aki szőkésbarna. Talán ezért is ért ilyen csúfos véget a szerelmük.

Lea tüdeje levegő után áhítozott, néhány mély lélegzetet vett, észre sem vette, hogy a bámészkodás alatt elfelejtett lélegezni.

Tudta, hogy ideje lenne Elsie után nézni, mivel már jó ideje nem látta testvére itt-ott feltűnő alakját.

De nem tudott mozdulni, csak állt és zaklatottan meredt a fiú hátára, aki feltűnően nagy érdeklődéssel lapozgatott egy színes sütemények fotóival díszített nagyalakú könyvet. A srác haja hátul már kissé lenőtt, izmos és egyben hosszú nyaka töltötte be a lány gondolatait, aki szinte elképzelte, hogy a háta mögött állva átkarolja és belecsókol a nyakába.

Szinte szuggerálta, hogy megforduljon, és újra ránézzen. Fordulj meg, légyszi, csak fordulj újra felém – imádkozott némán, erősen koncentrálva.

Aztán mintha álomból ébredne, rájött milyen gyerekesen viselkedik, és szégyen töltötte el. - Gyerünk, szedd össze magad – nógatta magát Lea, egyszerűen nem tudta felfogni, hogy lehet rá ilyen elementáris hatással ez az álombéli fiú.

Ebben a pillanatban észrevette, hogy srác bőrkabátja zsebéből kicsúszott a pénztárcája, amikor a könyvet visszatéve felemelte a karját.

A barna bőrből készült, kissé elnyűttnek látszó tárca egyenesen a földre halmozott akciós könyvkupac mögé esett. A fiúnak esélye sem volt arra, hogy észrevegye.

Leanna továbbra is dermedten állt. Tudta, hogy szólnia kellene neki az elveszített pénztárcáról, de egyszerűen nem tudta magát rávenni, hogy meg is tegye. Abban reménykedett, hogy talán más is észlelte mi történt, és szól a fiúnak, de erre aztán hiába várt.

Majd egy fél perc múltán, hatalmasat sóhajtva bátorságot erőltetett magára, torkát idegesen megköszörülve, remegő lábakkal elindult az ismeretlen ismerős felé.

 - Hm. Hello, bocs a zavarásért, de…

Ekkor a srác megfordult, és Lea újra belenézhetett az igéző szempárba, amely várakozóan meredt rá. A látványtól még inkább összezavarodva, makogva folytatta:

 - Szóval, kiesett a pénztárcád a kabátzsebedből, és gondoltam, szólok, mert úgy tűnt, nem vetted észre – hirtelen elhallgatott, mintha kifogyott volna a szuszból, szorongva várta a fiú válaszát.

Ő erre a kabátja jobb zsebébe nyúlt, majd meglepődve húzta vissza hosszú, formás ujjait az üres zsebéből.

 - Tényleg, a fenébe, észre sem vettem – halhatta végre az ismeretlen kellemes mélyen zengő hangját, és maga sem tudta miért, valahol mélyen belül megremegett.

 - Oda esett – mutatott gyorsan az ominózus könyv halom mögé Lea.

 - Aha, valóban, itt is van. A fiú lehajolt a tárcájáért és egy gyors mozdulattal a farmerja zsebébe süllyesztette.

Nem túl beszédes fajta – villant át Lea agyán, na, nem mintha én különb lennék.

 - Ezer köszönet, hogy szóltál. Sohasem találtam volna meg a segítséged nélkül. Még jó, hogy észrevetted.

 - Nincs mit – felelte Lea, kínjában halvány mosolyt erőltetve az arcára. Még az eddiginél is idegesebb lett, ha arra gondolt, hogy kizárólag azért vette észre a pénztárca leesését, mert le sem vette a szemét a srácról, amióta csak meglátta.

Mindketten csak álltak, némán bámultak egymásra, a közöttük lévő feszültség egyre elviselhetetlenebb mértéket kezdett ölteni.

A fiú bár nem tudta miért, de nagyon zavarba jött a rá szegeződő sötétkék szempártól. Feltűnés nélkül végignézett a lány kissé szeplős szív alakú arcán, alacsony, de ugyanakkor törékeny alakján, vállig érő sötétbarna haján.

Milyen szép – gondolta elakadó lélegzettel.

A lány nem az a fajta szépség volt, aki után megfordulnak a fiúk az utcán, és válogatott, roppant „elmés”szövegekkel próbálják becserkészni. Inkább olyan lány volt, akin talán első pillantásra átsiklik a fiúk tekintete, de aki veszi a fáradságot, és vet rá még egy pillantást, hatalmas mélykék szemére, finom vonású arcára, láthatja a belőle sugárzó szépséget.

Leának még szándékában állt mondani valamit, hogy fényezze magát, de a szavak nem jöttek a szájára. A csend kezdett elviselhetetlenül hosszúra nyúlni.

 - Hát akkor még egyszer köszönöm – hebegte végül a srác, majd kezével végigsimított a homlokán, mintha a gondolatait akarta volna összefésülni ily módon. – Sok bosszúságot spóroltál meg nekem.

 - Szívesen. Más is ezt tette volna – fűzte hozzá a lány szégyenlősen.

Szóval ennyi. Lea már-már csalódottan fordult hátra, szemével húgát kereste.

De ekkor, a lány számára váratlanul az ismeretlen fiú bemutatkozott:

 - Adan vagyok.

 - Leanna – lehelte elhaló hangon. - De általában csak Leának szólítanak.

Adan az áruház kávézója felé mutatott.

 - Arra gondoltam, hogy lenne-e kedved meginni velem egy csésze kávét, esetleg capuccinót? Hálám jeléül, feltéve persze, hogy egyáltalán szereted…mármint a kávét. Remek kávét főznek itt, és legalább ötvenféle közül választhatsz.

 - Nagyon szívesen és szeretem…a kávét – érkezett azonnal Lea válasza, aki úgy érezte, a szavak szinte maguktól buktak ki belőle, anélkül, hogy végiggondolta volna, mit mondjon. Élénkvörös rózsák gyúltak ki az arcán. – De előbb szólnom kell a húgomnak, együtt jöttünk vásárolni, csak megint elkóborolt valahová.

Lea lassan körbefordult az alacsony barna hajú lány után kutatva.

Ebben a pillanatban nehezére esett Elsie-re koncentrálnia, a váratlan és egyben ígéretes találkozás teljesen kiborította, mintha egy hullámvasúton ülne, minden egyes kanyar, lejtő és emelkedő után azért küzdene, hogy visszanyerje az egyensúlyát.

 - Biztosan a vámpíros könyveknél van. Megőrül a vámpírokért – monda végül ajkát lebiggyesztve nemtetszése jeléül.

 - Oké, akkor gyere, keressük meg a kiscsajt, akarom mondani a húgodat – felelte mosolyogva Adan, majd elindult a lány nyomában a fantasy könyvek részlege felé.

Lea kissé furának érezte, hogy egy vadidegen fiú segít neki megkeresni szeleburdi húgát, de aztán túltette ezen magát.

Elsie nem volt sehol. Pedig mindig ennél a részlegnél időzött a legtöbbet. A lány megfordult és végigpásztázta az alacsony polcokat. Az ebédidő felé közeledve a boltban csak pár ember nézelődött.

Hirtelen támadt nyugtalanság szorította össze a szívét.

Az nem lehet, hogy elveszítettem. Mit mondok majd Anyáéknak? Nem, persze, hogy nem – nyugtatgatta magát Lea. - Biztosan kiment a mosdóba – jött a mentő ötlet.

Odasietett hát a női mosdóhoz, nagy lendülettel belökte az ajtót, de senki sem volt odabent. A neon lámpák fehéres fénye megcsillant a ragyogóan tiszta fehér mosdók felületén.

Hol lehet, az a kis hülye? – gondolta egyre ingerültebben. Imádta húgát, de néha olyan akaratos és meggondolatlan, ami valljuk be nem túl jó kombináció.

Adan az ajtó előtt várta. Lea aggodalmában szinte már meg is feledkezett jóképű új ismerőséről és ámulva nézett fel a fiúra. A francba, végre megismerkedik egy állati helyes pasival, aki talán még érdeklődik is iránta, és akkor ez történik.

 - Nem találtad meg? – persze Adan kérdése teljesen értelmetlen volt.

 - Nem, nincs sehol. Tudod Elsie elég szétszórt. Talán meg akart még nézni valamit, kiszaladt egy másik boltba és elfelejtett szólni.

A bevásárlóközpontban még néhány, a tinik körében népszerű ruhaüzlet és drogéria is volt, mely az illatszerek, bizsuk, sminkkellékek óriási választékával csábította a boltba a női nemű vásárlókat.

 - Akkor gyere, nézzünk be minden szóba jöhető helyre – ajánlotta Adan készségesen.

 - Igazán nem szeretnélek feltartani – mentegetőzött a lány. – Máskor is megejthetjük a kávézást.

 - Ne aggódj, tényleg nincs semmi dolgom. Ma szabadnapos vagyok.

Lea egy pillanatra eltöprengett rajta, vajon hol dolgozhat a srác, de gondolatai azon nyomban visszatértek Elsie-hez.

 - Rendben. Köszönöm. Akkor mehetünk.

Elkezdte leírni a húga külsejét Adannak, amikor is a kijárat közelében lévő antikvár könyvek polcára esett a pillantása. Egy világosszürke borítójú kötet tetején meglátott egy meglehetősen ismerős fehér, aranyszínű virágokkal díszített mobiltelefont. Hirtelen mintha gyomorszájon vágták volna, nem kapott levegőt.

 - Úristen, ez Elsie telefonja! – mondta elhűlve amint odalépett a polchoz. - Nem értem, hogy hagyhatta itt!

 - Teljesen biztos vagy benne, hogy ez az övé? – kérdezte a fiú kétkedve.

 - Hát persze, nézd, ezt a mobildíszt én vettem neki a tizennegyedik szülinapjára! – mutatott a telefonon logó apró aranyszínű angyalra.

Adan levette a vékony, szürke könyvet a polcról és belelapozott. Bőrkabátját és bukósisakját letette a polc melletti ülőkére.

 - A tesódnak a boszorkányok is közel állnak a szívéhez? – kérdezte évődve.

 - Mutasd csak hadd nézzem – Lea a táskájába dugta Elsie mobiltelefonját, majd a könyv újnak látszó borítója alá csúsztatta a kezét.

Ekkor döbbent rá, milyen közel állnak egymáshoz, ahogyan ketten fogják a könyvet, és kezeik finoman összeérnek. Adan keze mintha alig észrevehetően remegett volna. Mintegy vezényszóra lassan egymás felé fordították a fejüket és zavart pillantást váltottak.

Az ezt követő események felfoghatatlan gyorsasággal játszódtak le.

Lea az egyik pillanatban még Adan sötét szemeit látta, majd a másodperc tört részéig mintha éles, zöld fény villant volna. A lányt erős szédülés fogta el, szemét automatikusan behunyta, azután mintha kicsúszott volna a talaj a lába alól.

A következő pillanatban a szédülést mintha elfújták volna, kinyitotta szemét, lenézett és rideg, világos kőpadlónak ütköztek a lábai. A tágas könyvesbolthoz képest ijesztően összeszűkült körülöttük a tér.

Harmadik fejezet

 - Jar, könyörgöm, legalább még egy kis levest egyél – kínálgatta öccsét Felicity egyre elkeseredettebben. – Így soha nem fogsz teljesen meggyógyulni. Muszáj minél előbb erőre kapnod.

 - Figyelj, ha most azt következik, hogy berregő repülőt utánozva erőszakkal a számba tömsz még egy kanál levest, akkor inkább visszamegyek a kórházba.

Bár inkább mégsem. Clara nővér még partedlit is kötne a nyakamba – a fiú megborzongva gondolt az említett súlyemelőket megszégyenítő idomokkal rendelkező hölgyre.

 - Drága nővérkém, jól vagyok. Hidd már el végre.

Jarvis bűntudatosan pillantott testvére fáradtságtól és aggodalomtól elgyötört arcára, karikákkal árnyékolt sötétbarna szemeire.

 - Tudod mit? Talán mégis igazad van. Kérhetnék még abból a finom levesből? – és várakozóan kitátotta a száját, Felicity-re mosolyogva.

Jarvis már több mint egy hete hazakerült a három hetes kórházi tartózkodást követően.

Felicity fogadott testvérét egy roppant egzotikus nevet viselő kórokozó; a nyugat-nílusi vírus gyűrte le, amellyel egy egyszerű szúnyogcsípés során fertőződött meg, amikor egy hétvégén meglátogatta régi középiskolai barátját Chicagóban. Ennek szövődményeként agyvelőgyulladás alakult ki nála, és nagyon szerencsésnek mondhatta magát, mert az orvosok kezdetben még nem voltak biztosak abban, hogy teljesen felépül.

Még elég gyenge volt és sokat kellett feküdnie, de ősszel már folytathatja egyetemi tanulmányait, mint másodéves a Black Hawk Egyetemen.

Jarvis építésznek tanult, remek műszaki érzékkel rendelkezett valamint rendkívül jól rajzolt. Felicity szerint akár grafikus is lehetett volna, de a fiatalembert az épületek nyűgözték le; nem számított milyen korban vagy stílusban épültek; folyton az építészeti szaklapokat bújta.

Felicity gyengéd tekintettel méregette öccsét, a nyakába lógó gesztenyebarna haját; melyet soha nem hagyott ilyen hosszúra nőni; helyes, sápadt arcát, melyből még feltűnőbben villant ki a kedves világoskék szempár.

A lány szerette volna megkérdezni, mi van Jarvis ex-barátnőjével, Courtney-val, aki régebben sok időt töltött náluk, de tudta, hogy testvére nem akar beszélni róla, sem arról mit történt köztük valójában, mi vezetett a szakításhoz. Felicity úgy vélte, ezúttal bölcsebb hallgatni, és elnyomta kíváncsiságát.

A Hart-testvérek kétszintes sorházban éltek egy csendes utcában, Silverline külső, kertvárosi részén. Olyan szerencsések voltak, hogy mindkét emelet az ő birtokukban volt. A takaros, különböző színűre festett sorházak mindegyikéhez néhány fokból álló antik kovácsoltvassal szegélyezett lépcső vezetett fel.

A házat szüleik hagyták a testvérpárra, akikről, csak a közeli barátok tudták, hogy voltaképpen mostohatestvérek. Jarvis szülei, Martha és Jeffrey Hart kétéves korában fogadták örökbe Felicity-t. Ekkor Jarvis már majdnem egy éves volt, és szerették volna egy kistestvérrel megajándékozni, ám a végzet másképp akarta. Nagy örömmel fogadták be a bájos, vörös hajú kislányt, akit saját gyermekükként neveltek.

Felicity mindig is tudta, hogy nem a házaspár vér szerinti gyermeke, de ők négyen olyan szerető, meghitt családot alkottak, hogy ez sohasem volt téma közöttük. A lány csak nagy ritkán töprengett el azon, vajon kik lehetnek a biológiai szülei és milyen körülmények kényszerítették őket arra, hogy lemondjanak róla.

Jarvis ledőlt a kanapéra, laptopját az ölében tartva az e-mailjeit olvasgatta. A hosszú kórházban töltött hetek alatt számos üzenet gyűlt össze a virtuális postafiókjában, melyekre alig győzött válaszolni. Sokan aggódtak érte, a barátai és egyetemi csoporttársai közül.

Felicity a nappali hatalmas panoráma ablakához lépett, a függönyt kissé félrehúzva kinézett a nyári napfényben fürdő utcára. Ezekben a déli órákban elég kihalt képet mutatott az utca, csak néhány járókelő és elhaladó autó törte meg a csendet. A lány felfigyelt egy középkorú asszonyra, aki a házuk előtt fel-alá járkált, úgy tűnt mintha várna valakire.

A nő vastag, kötött kardigánt és palackzöld hosszú szoknyát viselt, ami furcsán hatott az augusztusi melegben. Az idegen ekkor váratlanul felnézett a ház ablakaira, egyenesen Felicity-re, mire a lány bűntudatosan, mintha leskelődésen kapták volna, visszarántotta a függönyt és ellépett az ablaktól.

A kis közjáték után faliórára pillantva látta, hogy hamarosan indulnia kell a kórházba. Találkozója volt öccse kezelőorvosával, igyekeznie kellett, ha nem akart elkésni.

***

 - Mi a fene? – hallotta Adan csodálkozó hangját Lea.

Döbbenten bámultak egymásra, mintha a másik megadhatta volna a választ a jogosan felmerült kérdésre:

 - Hol vagyunk? Mi volt ez? Te is láttad azt a fényt? – záporoztak a lány kérdései.

 - Ha nem csal a szemem, egy liftben, egy felettébb tágas liftben vagyunk – felelte a fiú enyhén szarkasztikusan. – És a negyedik emeleten állunk – tette hozzá.

 – Kiszállhatnánk, és akkor talán megtudjuk.

Leanna vadul nyomogatni kezdte a lift gombjait, de az ajtó zárva maradt, és látszott, hogy kezd kiborulni.

Annyira ijedtnek és elveszettnek tűnik – gondolta Adan. Azok a gyönyörű, kék szemek… Úgy érezte mintha a lány belélátna, a lelke mélyéig és ez nem kis ijedtséggel töltötte el. Egyszerre volt rémült és elbűvölt. De ennek a félelemnek nem sok köze volt a liftben történő váratlan felbukkanásukhoz. Ha nem lennének ilyen lehetetlen helyzetben…

A fiú orrát fertőtlenítőszer émelyítő szaga csapta meg, amikor a lift ajtaja hirtelen kinyílt, és meredten bámultak a feltáruló hosszú folyosóra.

 - De hogyan lehetséges ez? Hogy kerültünk ide és miért? – sipítozta a lány, már-már elviselhetetlen hangszínen.

 - Honnan tudnám?

Adan a lányra bámult, és elmormolt néhány káromkodást, úgy hogy a másik ne hallja.

 - Őrület ez az egész! – fakadt ki a fiú, hátát a lift melletti fehér falnak támasztotta, és pár pillanatra lehunyta a szemét. Próbált lehiggadni, miközben átgondolta a könyvesboltban történteket. - Azután történt valami, amikor te is megfogtad a könyvet. Nem vagy te véletlenül boszorkány?

 - Nagyon vicces. De az a könyv valóban különös volt. Nagyon réginek tűnt a megsárgult lapjaival, kivéve a borítóját, az vadonatújnak látszott.

 - Mi a fene folyik itt?

Lea éppolyan tanácstalanul nézett Adanre, mint ahogyan a fiú érezte magát.

A lift ajtaja lassan kezdett összezáródni, így Adan előre szökellt, és kezével megállította a becsukódó ajtót. Egy szempillantás alatt a folyosón termett, a dermedten álldogáló lányt magával húzva.

 - Gyere, fedezzük fel a terepet – javasolta tettre készen Adan, miután elindult az egyik, találomra kiválasztott folyosón. – Meg kell tudnunk, hol is vagyunk valójában – szólt vissza a még mindig dermedten álldogáló lánynak.

 - Rendben – válaszolta Lea, majd engedelmesen a fiú után indult.

Felicity kissé későn, kifulladva érkezett a kórházba. Majdnem lemaradt a buszról, azután meglepően nagy forgalom volt a városban, így már csak néhány perce maradt a találkozójáig, amikor belépett a belvárosban lévő Bellamy kórház főkapuján.

Sietősen megigazgatta állig érő rézvörös haját, lesimította vászon blézerét és a lift felé tartott. Cipője sarka hangosan kopogott a rideg kőpadlón. Néhányan utána bámultak a magas, karcsú lánynak, akinek mohazöld kabátkája érdekes kontrasztot alkotott fényes, vörös hajával, de a lány észre sem vette a kíváncsi pillantásokat.

Pár másodperc várakozás után a lift megérkezett, Felicity harmadmagával beszállt, majd a negyedik emeletig utazott.

Gondolataiba merülve szállt ki a felvonóból és az ajtó előtt ácsorgó párba ütközött. Halvány benyomása maradt az alacsony barna hajú lány valamint a magasabb sötét hajú, feltűnően szép szemű srác kettőséről – miközben elnézést kérve tovasietett.

Lea és Adan enyhén bosszúsan néztek a sietősen távozó csinos lány után.

 - Igazán az orra elé nézhetett volna – méltatlankodott a lány. – Hogy egyesek milyen figyelmetlenek. Na, ez úgy hangzott, mintha a nagyanyám mondta volna – futott át a lány agyán, és elhatározta, hogy inkább tartózkodik a hasonló beszólásoktól, mielőtt Adanben egy házsártos vénasszony képe alakul ki róla.

 - Egyébként nagyon jól állt neki az a zöld blézer, kiemelte a haja színét – jegyezte meg Lea, hogy elvegye korábbi megjegyzése élét.

A fiúnak fogalma sem volt róla, hogy erre mit mondjon, úgy, hogy jól jöjjön ki belőle, így inkább bölcsen hallgatott. Különben sem értette, miért dicsérik, illetve kritizálják a csajok egymás haját, ruháját vagy sminkjét.

Elvégre hogy hangzana, ha megjegyezné, hogy a szembe jövő pasasnak milyen csini a kabátja és milyen jól lőtte be a haját ma reggel. A női nem még egy félig-meddig megfejtendő rejtély volt számára.

Erről eszébe jutott, hogy a boltban maradt a dzsekije és a bukósisakja.

 - A rohadt életbe – sziszegte a fiú dühösen.

 - Mi az? – kérdezte a lány kissé ijedten.

 - A boltban hagytam a bőrdzsekimet és a bukósisakomat. Letettem valahová a polc mellé. Szerencsére a pénztárcám megvan, itt a zsebemben – sóhajtotta megkönnyebbülten, miután kitapogatta a zsebében lévő tárcát.

 - Sajnálom, majd visszamegyünk érte, ha itt végeztünk. Adan igyekezz már, ne felejtsd el, hogy elveszítettem a húgomat – nógatta ezúttal Lea a megtorpant fiút. - Próbáljuk meg végiggondolni az egészet, hogy mi történhetett, nyugodtan, higgadt fejjel.

 - Az nem lesz könnyű – mormogta csak magának Adan. Szerencsére a lány nem hallotta, annyira lefoglalták a gondolatai.

 - Először is abban megegyezhetünk, hogy ez egy kórház – futtatta végig tekintetét Lea a rideg folyosón.

 - Egyetértek. Csak tudnám, hogy a fenébe kerültünk ide?

 - Neked nem ismerős ez a hely? – kérdezte Lea, a fiú kérdését figyelmen kívül hagyva. – Esetleg jártál már itt korábban?

 - Nem hinném – nézett körbe Adan. – És különben is minden kórház olyan egyforma.

 - Ebben igazad van. Nekem sem ismerős az épület. Úgyhogy ez a szál nem vezet sehova.

 - Nagyon úgy tűnik.

 - Mit gondolsz, lehetséges, hogy Elsie is ide került a kórházba, ugyanúgy, mint mi? – vetette fel a lány zavartan.

Látszott, hogy próbálja magát túltenni az első sokkon, és kizárólag arra összpontosít, hogyan oldják meg ezt a felettébb szokatlan helyzetet.

Adan számára furcsa volt, hogy Lea az egyik percben még gyámoltalan, törékeny lánynak látszott, aki támaszra szorul, a másikban pedig kezdte határozottan a kezébe venni az irányítást. Úgy látszik, ő így dolgozza fel a nehéz helyzeteket. Viselkedése a két véglet között ingadozott.

 - Igen, talán így is történhetett – vélekedett Adan elég bizonytalan hangon. – Mondjuk ez megmagyarázná azt, hogy miért nem láttuk vagy hallottuk amint elhagyja a könyvesboltot. De akkor hol lehet most? Talán negyedórával hamarabb kerülhetett ide, mint mi, igaz? Mármint ha tényleg ez történt.

 - Várj, csak, hadd gondolkodjam. Mielőtt megismerkedtünk, körülbelül 10-15 perccel azelőtt még biztosan láttam Elsie-t, amint a kedvenc polcánál álldogált. Azután sajnos annyira belemerültem egy nyaklánc mintájának tanulmányozásába, hogy már nem figyeltem oda rá – felelte Lea keserűen. – Bárcsak biztosak lehetnék abban, mi történt!

 - Próbálj meg a húgod fejével gondolkozni – javasolta Adan. – Mennyire ijedhetett meg? Kihez fordulna egy ilyen helyzetben? A mobilja nálad van, sajnos azt nem tudja használni.

 - Valószínűleg jó bulinak tartja az egészet és fele annyira sem rémült meg, mint én.

 - Szerinted megpróbálja felhívni a szüleiteket vagy téged, ha talál egy nyilvános telefont?

 - Nem hinném. Csapnivalóan rossz a számmemóriája, fejből nem emlékszik egyetlen telefonszámra sem, mindig azt hajtogatja, hogy azért van mobilja, hogy ne kelljen a számokat megjegyeznie. Ez sem könnyíti meg a helyzetet, igaz?

 - Hát nem igazán.

Adan is egyre kevésbé tűnt bizakodónak.

 - Ha nem találjuk meg, én nem tudom, mit csinálok. Mit mondok a szüleimnek? Nagyon aggódom, igaz Elsie elég nagy már, mindjárt tizenöt éves lesz és megvan a magához való esze, de túl barátságos és közvetlen, könnyelműen köt új ismeretségeket.

Adan aggódó pillantást vetett a hadaró lányra, akin látszott, hogy közel áll a síráshoz. Nem ismerte még annyira, hogy tudja, hogyan vigasztalhatná meg, de azért megpróbálkozott vele.

 - Nyugodj meg, Lea. Megtaláljuk a testvéredet. Bízz bennem. Először is nézzünk körül ezen az emeleten, aztán majd meglátjuk, hogyan tovább.

 - Mást úgy sem tehetek – válaszolta Leanna halvány mosollyal az arcán.

 - Az is lehet, hogy felcsípett egy kiscsávót, és most kéz a kézben andalognak valahol – próbált Adan felvidítani a lányt, de Lea összeráncolt homloka jelezte, jobb, ha leszáll a témáról.

A folyosó egy tágasabb helyiséghez vezetett, amely egy L-alakú fehér nővérpulttal, és jó néhány fehér műbőrrel behúzott fotellal volt berendezve. Hogy miért rendezik be a kórházakat csupa fehér bútorral? – töprengett Lea. Így olyan nyomasztó a légkör.

Persze a szokásos ital- és édesség automata is hozzátartozott a képhez.

Adan sóvárogva gondolt a forró, édes kávéra, amelyet megihatott volna, egy vonzó lány társaságában, aki most mögötte ballagott, de elhessegette magától ennek a meghitt jelenetnek az álomképeit. Leának, az aggodalomtól még sötétebbé váltak és kerekebbre tágultak a szemei, amelyek sajátos mélykék árnyalatához hasonlót sohasem látott. Félelmetesen nagy hatással volt rá a lány.

A falon lévő tábla szerint a Belgyógyászat és egy Intenzív részleg foglalta el a negyedik emeletet. A fiatalok a pult mögött álló termetes nőhöz fordultak, aki a Clara névre hallgatott, legalábbis ez a név állt a köpenyén lévő kitűzőn.

Az asszony nem volt túl készséges és sajnos a nyomát sem látta Elsie-nek.

Még néhány, a folyosón pizsamában és köntösben sétálgató férfi pácienst is kifaggattak, de ők sem tudtak felvilágosítást adni a kislány hollétéről. Mintha a föld nyelte volna el.

 - Ezen az emeleten talán mégsem járt – találgatta Lea.

 - Jobb lenne, ha szétválnánk. Te menj egy emelettel feljebb; az ötödikre, én pedig a harmadikon nézek szét. Ha ott sem találjuk, együtt folytatjuk a keresést lefelé haladva.

Silverline városának három kórháza volt, a két modernebb mellett a Bellamy épült a legkorábban. Ebben az épületben már jó ötven éve működött kórház.

A hatvanas években a világon végigseprő hongkongi influenzajárvány idején az egész intézmény fertőző osztályként működött, a környékről ideszállították a betegeket. Akik emlékeznek erre, mint Lea nagymamája, aki a járványban veszítette el a nővérét, azt mondják, hogy még a folyosókon és az alagsorban is betegeket ápoltak.

A régi épület mindössze ötszintes volt, szemben a modern, akár húszemeletes kórház monstrumokkal szemben, ez azért megkönnyítette Elsie keresését, ami így sem volt egyszerű feladat.

A negyedik emeleti lépcsőházhoz siettek, azt azonban zárva találták, így a lifthez léptek. A kórházban már alig lézengtek páran, a betegek ebédeltek, a személyzet is ebédhez készülődött. Csak a pultnál lévő nővér maradt a helyén, a számítógépen tanulmányozott valamit elmélyülten.

A hatalmas, akár húsz embert is befogadó lift ezúttal teljesen üres volt. Adan és Lea sietősen beszálltak és megnyomták a hármas gombot.

A lift megindult, majd váratlanul megakadt, a lámpák kialudtak egy pillanatra, azután újra világos lett.

 - Most meg elakadtunk. Ezt nem hiszem el – kezdett sopánkodni Lea. – Ezzel a kórházzal nagyon nem stimmel valami. Legalábbis itt lenne az ideje felújítani a liftet.

Adan, Leával ellentétben megőrizte a nyugalmát.

 - Nyugi, ne parázz! – csitította a lányt higgadtabban, mint ahogy érezte magát. – Lehet, hogy egy rövid időre elment az áram, de a kórházaknak van saját áramfejlesztő generátoruk. Látod, már a lámpák is égnek.

Ebben a minutumban mintha az Adan által elmondottakat támasztotta volna alá, a felvonó megrándult és csendes zümmögéssel folytatta útját.

Megérkeztek a harmadikra, az ajtó feltárult, majd kiléptek a folyosóra. Ez alkalommal a fertőtlenítőszer szaga még áthatóbban terjengett a levegőben, mindketten automatikusan elfintorodtak.

Azonnal a nővérpult keresésére indultak. Amikor a folyosó kiszélesedett és odaértek céljukhoz, földbe gyökerezett lábbal bámultak előbb egymásra, azután pedig a pult mögött álló fehér köpenyes nőre.

Negyedik fejezet

A külső szemlélő számára a világosbarna hosszú hajú kamaszlány eléggé elveszettnek tűnt, amint a folyosókon bolyongott.

A negyedik emeletet végigjárva Elsie is a harmadikra igyekezett, de eltévesztette az irányt. A bal oldali folyosó helyett a jobb oldaliba fordult be, és most a liftet kereste egyre csüggedtebben.

Az első gondolata az volt; amikor váratlanul felbukkant a kórházi liftben; hogy bizonyára álmodik. Amikor azonban hiába próbált felébredni ebből a felettébb bizarr álomból, belátta, hogy ez bizony a valóság.

Eszébe jutott a könyvesboltban utolsóként fellapozott boszorkányokról szóló könyv és arra a következtetésre jutott, hogy az bizonyosan egy elátkozott könyv. A fantáziája meglódult, már elképzelte, ahogy egy meglehetősen rút, gonosz boszorkány sötét mágiát használva megátkozza azt.

Persze ez sem könnyítette meg feldolgozni azt a tényt, hogy az egyik pillanatban még a boltban állt, a furcsa könyvet a kezében tartva, a másikban pedig hirtelen, minden átmenet nélkül itt termett.

A liftből kilépve automatikusan a mobilját kezdte keresni, hogy felhívja Leát, de a mozdulatot félbehagyta, amint visszaemlékezett arra, hogy a telefont letette a polcra, mielőtt kezébe vette volna a könyvet.

Szuper jó! – most már telefonon sem tudok segítséget kérni. Némi bűntudattal gondolt a nővérére, és arra, hogy milyen dühös lehet most, valamint mennyire aggódhat érte. – Ezek a hülye folyosók olyan tök egyformák – fakadt ki fennhangon.

Elsie néha úgy érezte, hogy Lea anyáskodik felette, amit néha kissé terhesnek tartott.

Nővére, 18 éves kora ellenére kicsit koravén volt, amúgy is mindig felelősségteljesebben viselkedett a kortársainál. Anyjuk, Allie egy jó nevű ügyvédi irodában dolgozott titkárnőként, főnöke a jobb kezének tekintette, éppen ezért alaposan ellátta munkával és sokszor kellett túlóráznia.

Hétvégente is gyakran előfordult, hogy egy-egy szerződéskötésre be kellett szaladnia a belvárosi irodába, ha az ügyfél úgy kívánta.

Így Leára több teher hárult, mint egy átlagos 18 éves lányra, de úgy látszott, nem bánja. Osztálytársai a hétvégéket azzal töltötték, hogy éjszakánként buliról bulira jártak, majd a következő nap délutánjáig az előző esti másnaposságukat próbálták kiheverni. Lea pedig a rá váró házimunka és a tanulás között próbálta beosztani az idejét. Persze azért akadt némi szabadideje is.

Amúgy sem nem szerette a zajos és zűrzavaros bulikat, az ő szenvedélye az olvasás mellett az írás volt, leszámítva a pár hónapig tartó gyöngyfűző mániáját. Ősztől a Black Hawk Egyetem angol irodalom szakára fog járni. De ez nem azt jelentette, hogy visszahúzódó lett volna, barátnőivel gyakran összejártak, és ilyenkor természetesen a fiúkról folytattak eszmecserét valamint azon regényekről, amelyet éppen olvastak, vagy írtak, mindez halálosan untatta Elsie-t.

Ők a csajokkal nem pazarolták az idejüket ilyen hülyeségekre, inkább a pasikról dumcsiztak, moziztak vagy plázáztak, illetve vég nélküli „pizsoma partikat” tartottak, ahol szintén a pasik kitárgyalása volt a fő tevékenységük.

Nővére a hasonló érdeklődésű barátnőivel „olvasóklubot” alakított, és mindannyian ugyanazt a regényt olvasták el, majd parázs vitákat folytattak róluk, különösen a férfi szereplők jelleméről és motivációiról.

Persze főleg klasszikus romantikus regényeket olvastak, mint Jane Austin, a Brontë-nővérek és Elizatbeth Gaskell művei. Egy olyan könyvet vettek fel a listára, amely Elsie-nek is kedvére való; a Végzet ereklyéi sorozatot Cassandra Clare-től. A klub minden tagja halálosan szerelmes volt a főszereplő Jace-be, Elsie-vel együtt.

Azt hiszem, nem teszem a kirakatba azt, amit Leától kapok, csak találjon meg végre – elmélkedett a kislány.

 - Végre itt ez az átkozott lift! – sóhajtott fel Elsie megkönnyebbülten, miután befordult az egyik folyosón, és végre megpillantotta azt a helyet, amit olyan kétségbeesetten keresett.

***

A pult mögött álló szőke bubifrizurás nő rövid fehér köpenyt, világoskék kardigánt, szájmaszkot viselt valamint fura fehér fityulaszerű fejfedőt. Óráját a karja helyett a köpenyére tűzve hordta. Összességében úgy festett, mint a régi filmekben látható ápolónők.

A harmadik emelet berendezése is sokkalta kopottabb és egyszerűbb volt, mint a negyedik szint, talán még felújítás előtt állt.

FERTŐZŐ OSZTÁLY állt az egyszerű fehér táblán a pult mögötti falon, és vörös betűkkel a hatalmas üvegajtón, amely valószínűleg a kórtermekhez vezetett.

BELÉPNI TILOS! és AZ OSZTÁLYON FEKVŐ BETEGEK LÁTOGATÁSA TILOS! feliratokkal folytatódott a „barátságos” tájékoztató.

 - Szervusztok, kedveseim – szólította meg őket eltúlzott kedvességgel a nővér.

 - Miben segíthetek? Netalán eltévedtetek?

 - Nem, azaz, igen. Voltaképpen a húgomat keresem – találta meg Lea a hangját.

 - Az osztályon fekszik? – kérdezte a nővér, miközben nagy alakú papírokra; kórlapokra írogatott. – Ugye tudod, hogy az itt fekvő betegeket nem lehet látogatni? Egyelőre még nincs járvány, de gondolom ti is hallottátok, hogy hamarosan hozzánk is eljut a hongkongi influenza, és elővigyázatosságból rendelték el a látogatási tilalmat. Ma még egyetlen beteget sem hoztak be – folytatta mondókáját az asszony a kezében lévő kórlapra bámulva. - Mit is mondtál, hogy hívják a testvéredet? – nézett fel és csodálkozva bámult az üres folyosóra, a fiatalok hűlt helye után.

 - Te jó ég, ez most már nekem is sok – szólalt meg Adan kissé lihegve, miután visszarohantak a lifthez vezető folyosót keresve. Útközben láttak néhány orvost, amint végigsiettek a folyosón és egy ápolónőt, aki nagy halom fémből készült hatalmas injekciós tűt tolt egy zsúrkocsiszerű polcon.

Az emeleten senkiről sem hiányzott a szájmaszk.

             - Mi a fene folyik itt???

Adan teljesen tanácstalanul nézett a lányra, látszott rajta, hogy közel áll a kiakadáshoz.

             - Ugye most nem kezdesz itt nekem sikoltozni? – kérdezte Lea, hogy oldja a helyzet komolyságát, de a fiú nem reagált a poénra.

             - És te? – érdeklődött nagy komolyan, a lány feldúlt arcát vizsgálgatva.

 - Láttad azokat a bazi nagy fecskendőket? – hüledezett Lea, másra terelve a szót. - Azt hittem ezeket már régen kivonták a forgalomból és egyszer használatos injekciós tűket használnak helyettük. Az osztállyal még elsőben voltunk az orvosi múzeumban, ott láttam hasonlókat.

 - Az tuti, hogy Dr. House nem ilyen fecskendőket használ – fűzte hozzá Adan.

 - A kedvenc sorozatod? – kíváncsiskodott Lea.

 - Nos, ráhibáztál. Bevallom, hogy ez az egyik kedvencem. De a többit ne akard tudni – mondta baljós hangom.

 - Kérlek, nyugtass meg. Ugye nem nézed a Hannah Montanat?

 - Dehogynem. Soha nem fekszem le esténként anélkül, hogy hozzájutnék a napi Hannah adagomhoz – kontrázott a fiú.

 - Akkor máris akad egy közös témátok Elsie-vel – felelte felderülve Lea.

Adan erre nem reagált, arca elkomorodott, azon töprengett, ami velük történt. Mintha egy rossz álomba csöppent volna, amiből nincs ébredés, bármennyire is szeretné. Azért minden rosszban van valami jó – gondolta Leára nézve.

Lea is egyre jobban elkeseredett, de próbálta nem mutatni, tartotta magát, bármilyen sok energiájába is került mindez.

Nem tudta megfejteni a történteket, egyszerűen nem értette hogyan juthattak ebbe a helyzetbe és sehogy sem látta a kiutat. Ha arra gondolt, hogy Elsie-nek baja is eshetett… Nem, nem erre még gondolnom sem szabad – futott át az agyán. Minden rendben lesz. Minden rendbe jön – mantrázta önmaga megnyugtatására.

 - Adan?

 - Igen? Mondjad – fordult felé a fiú, miután a lány megállt a folyosó közepén.

 - Úgy vélem megegyezhetünk abban, hogy az, ami ma történt velünk és valószínűleg Elsie-vel is az nem normális dolog – töprengett fennhangon a lány.

 - Remélem, nem gondolod, hogy megőrültem, de – Lea elhallgatott, mintha minden egyes szót alaposan megfontolt volna, mielőtt kimondja azokat – szóval ez a hely olyan, mintha visszamentünk volna az időben, a múltba. Talán a hatvanas vagy a hetvenes évekbe.

Adan pár pillanatra elmélázott.

 – Ez tényleg őrültségnek hangzik, és ha nem történt volna meg mindez velem is, simán beutaltatnálak valamelyik barátságos és lakályos elmegyógyintézetbe. Sose gondoltam, hogy ezt mondom, de egyet kell, értsek veled, ezen a helyen határozottan nem stimmel valami.

 - Hogyan tudnák meggyőződni arról, hogy igazunk van? – firtatta tovább a lány, miközben lesimította a futástól összekócolódott haját.

Biztosan nagyon selymes a haja – futott át azonnal Adan agyán. Milyen jó lenne végigsimítani egy hajtincsét – ábrándozott a fiú tovább.

 - Adan?! – hangzott a lány türelmetlen felszólítása.

 - Igen? – nézett Leára értetlenül.

 - Szóval, mi a véleményed?

Adan megpróbálta újból felvenni a beszélgetés fonalát, emlékezetében a lány utolsó mondata után kutatva.

             - Az bizonyos, hogy nem kérdezősködhetünk, legalábbis nem direkt módon, különben hamar a pszichiátrián végezzük – mondta némi töprengés után.

             - Igazad lehet – értett egyet a fiú álláspontjával Lea. – Roppant óvatosnak kell lennünk, különben könnyen egy gumiszobába juthatunk.

A lány határozott tekintete, összeráncolt homloka nagy koncentrációról tanúskodott. Adan próbált valami okosat mondani, de nem tudta levenni a szemét a lány komor arcáról.

 - Gyerünk vissza a lifthez – parancsolta végül Lea ellentmondást nem tűrő hangon és elszántan megindult. Adan pedig jobbnak látta, ha ezúttal nem száll vele vitába, így nem tehetett mást, szótlanul követte a lányt.

Lea mintegy tíz perc elteltével úgy érezte, órák óta bolyonganak a rideg, fehérre meszelt egyforma folyosókon. Csak annak az egy dolognak örült, hogy nem egyedül teszi mindezt – nézett lopva Adan-re. Lehajtott fejjel ballagott tovább, amikor álmodozásából egyre közeledő cipők ütemes kopogása riasztotta fel.

A folyosón egy feltűnően csinos, magas fiatal nő közeledett, divatjamúlt galambszürke kosztümben, körömcipőben. Szürke selyem kesztyű, és régimódi retikül egészítette ki a ruháját. Ahogyan elhaladt mellettük, Lea döbbenten ismert rá a vörös hajú lányra, aki beléjük botlott a lift előtt.

Viszont, hogyan öltözött át ilyen gyorsan? A haja is hosszabb volt pár centivel és másként is fésülte.

 - Te is láttad ezt a lányt? – kérdezte halkan Adan, miután a fiatal nő befordult a sarkon és eltűnt a szemük elől.

 - Ugyanezt a csajt láttuk a negyediken is. Vagy egy hozzá a megszólalásig hasonlót – felelte Lea.

 - Ikrek?

 - Talán. Bár ő is olyan régies ruhákat viselt, mint itt mindenki. Mindjárt szétmegy a fejem – a lány fájdalmas arccal megnyomkodta a tarkóját.

Adan váratlanul kézen fogta Leát, és húzni kezdte maga után, abba az irányba, amerre az ismeretlen nő távozott.

 - Adan, mi a fenét csinálsz? – próbált ellenkezni.

 - Támadt egy ötletem. Kövessük a nőt, hátha beszélhetünk vele. Az az érzésem támadt, hogy így közelebb juthatunk a rejtély megoldásához, és Elsie-hez.

Szerencsére a követendő személy nem haladt túl gyorsan, könnyedén utolérték. Egészen a következő sarokig a nyomában haladtak, majd szem elől tévesztették.

Szembetalálták magukat az ismerős üvegajtóval rajta a BELÉPNI TILOS! felirattal.

 - Biztosan bement az egyik szobába – súgta a fiú.

A nővérpult ezúttal üresen állt, így Adan gyorsan az ajtóhoz lopózott, egy szempillantás múlva már bent is volt a tiltott területen.

 - Adan, mi a csudát csinálsz? – sziszegte a lány bosszankodva – Oda tilos bemenni!

Végül némi habozás után úgy döntött nem megy utána, inkább itt kint őrködik. Nyugtalanul járkált fel-s alá, alsó ajkát harapdálva. Szinte már látta maga előtt, ahogyan a nyájas nővér rajtakapja őket, majd rövid úton repülnek is a kórházból.

Nem telt el 5 perc sem, ami persze a lány számára egy örökkévalóságnak tűnt, Adan bukkant fel az ajtóban, maszkban és fehér köpenyben, ami veszettül kiemelte aranybarna bőrét.

 - Inkább ne kérdezz semmit – kérte miközben kipirult arccal hámozta le magáról a köpenyt.

 - Oké – emelte fel jobb kezét a lány védekező mozdulattal. – Mi a következő lépés?